Igazságról és boldogságról, avagy a rásértődés művészetéről

Két dolgot leszögezek mielőtt a lényeg előtti bevezetésre térnék:

- ez egy erősen filozófikus írás, mindenki saját felelősségére olvassa, főként ilyen kánikulában
- jelenségekről szoktam írni, ezért ha bárki felismerni véli itt, saját Hawaii ingét, az csak egy ruhadarab a sok közül, nem egyetlen ember öltözködési szokásairól szoktam morfondírozni

A mi kultúrkörünkben - mind ógörög, mind keresztény-, erős gyökerei vannak, annak a hagyománynak, hogy az igazság keresése, az igaz emberként történő életvezetés boldogságot eredményez az egyén számára. Értem, hogy szubjektív, hogy milyen az igaz ember és mi az igazság, -főként ha valaki (velem ellentétben) jól ért a fizikához, de az embernek lehet saját meggyőzédése/vélekedése arró, hogy ő mit tart jó/igaz viselkedésnek, az pedig, hogy 2 citromos sört vettem a boltban, vagy igaz, vagy nem.

Most jön a lényegi, ám még összetettebb rész. Attól, hogy valaminek nagy hagyományai vannak, nem lesz szükségszerűen igaz. Miként attól sem, ha valamit sokan tesznek, vagy sokakkal megteszik.

A sörivás például nem lesz egészséges azért, mert sok laikus azt mondja: "Borban az igazság, sörben az egészség." Attól pedig nem lesz jó dolog az örményekkel szemben elkövetett genocídium sem, ha sokan azt mondják, hogy megérdemelték a kaukázusi kereskedők, amit a törökök tettek velük.

Többen -így asszonyember is- rávilágítottak, hogy lehetséges, hogy érdemesebb lenne kevesebbet foglalkoznom az igazság keresésével, és akkor boldogabb lennék. Ebben lehet igazság, csak kicsit olyan érzés, mintha azt mondanád egy hódnak, hogy ő akkor is élhet teljes életet , ha nem dönt ki fákat és nem épít gátat.

Az igazság olyan, mint a hagyma, több rétege van. És nem, nem olyan mint a torta. Ettél már hagymaízű tortát? Na látod.

Nem mindegy, hogy arról beszélünk, hogy igaz-e, hogy vettem-e ma két citromos sört a boltban, vagy arról, hogy kinek van igaza.

Ahogy nagymamám bölcsen mondaná: az előbbi egy tény igazság, míg az utóbbi egy vélemény igazság. Mégis arra fogok kísérletet tenni, hogy árnyaljam a vélemény igazságok kérdéskörté.

Az az alpatézisem -sokan mások is így látják, ettől persze nem lesz igaz, de azt nehéz rámondani, hogy csak az én kattanásom. Jobban mondva utóbbi vagy szándékos hazugságból, vagy tájékozatlanságból fakad,- hogyha valaki nőnemű, vagy pusztán eljátsza, hogy őt jobban sérti valami, mint a másik felet/feleket nagy eséllyel vele fognak többen szimpatizálni, hiába -tegyük fel- hazudik.


Lásd az ikonikus Johnny Depp kontra Amber Heard ügyet, aminek végkifejlete előtt Depp jócskán torokra kapta a méteres, szőrös, vérfarkas falloszt, aminek következménye akkor is megpecsételték életét, ha a pert végül megnyerte.

Lásd továbbá a Vadászat (2012) című filmet, ami annyiban köthető Depphez is, hogy ezen film főszereplője Mids Mikkelsen kapta meg Gellert Grindelwald szerepét a Henrik Péter spin offban, az Amber-ös balhé miatt.

3-4 éve egy kerekasztal beszélgetésen többen úgy érveltek, hogy bármire mondhatjuk azt, bármikor érezhetjük azt, hogy trauma ért bennünket. Tehát ha véletlenül vállal belemegyek valakibe a metró lépcsőjén lefelé sietve, bocsánatot is kérek, de az illető azt mondja, hogy ez őt traumatizálta ezért teljesen rendben van, hogy ő ezért izomból belém rúgott -aminek következtétben le is eshettem volna a lépcsőn,-* az szerintem nincs rendben.

Nyilván nem kellemes dolog, ha valaki fellök minket siettében. Ám szerintem ha bocsánatot kér, azzal el is van intézve a dolog. Azonban a woke/liberál fasiszta kultúra, karöltve az empátia alapú altruizmussal gyakran arra helyezi a hangsúlyt, hogy ki kiabál jobban, ki ad erősebben hangot sértettségének. Ergó a liberál fasiszták szerint - tapasztalataim alapján,- a lényeg az, hogy ki mit mond, hogy neki mennyire esik rosszul valami.

A fenti Johnny Depp példa pedig jól mutatja, hogy bizony van amikor erős hazugságokra épített "sérelmekről" van szó, amik akkora károkat képesek okozni, amelyeket soha nem lehet már jóvá tenni.

Az én álláspontom szerint az egy rossz, patriarchális csökevény miszerint egy nőnek jobban igaza van, csak azért mert nő. Illetve az, hogyha valaki mondjuk azt mondja a másiknak, hogy a jó édes k. anyukáját az lehet kevésbé sértő annál, hogy a másik azt mondja, hogy jaj de cuki vagy, pusztán azért, mert a másik fél beközli, hogy őt milyen magas fokon sérti az, hogy lecukizták.

Természetesen kivételt itt is el lehet képzelni. A Cukor ugyanis egy létező vezetéknév. Ha pedig valakinek Cukor a vezetékneve, volt ilyen nevű felmenője, esetleg tudvalevő, hogy cukorbeteg, úgy valóban lehet igen sértő az ő lecukizása.

Egyéb esetekben nem tudom -magamtól- megérteni, hogy a lecukizás miért lehet sértőbb, mint az anyázás. De, hogy konkrét példát is mondjak, egyszer egy bírósági ülésen,- ahol tanúként voltam jelen,- úgy hivatkoztam a vádlottra, mint úriemberre. Nyilván részben ironikusan. Ő erre leköcsögözött. A bírónő őt intette jobb magaviseletre, nem engem.

Nyilván lehet azt mondani, hogy traumatizáltam szegényt, és nekem kellene sérelemdíjat fizetnem, amiért leúriembereztem.

Zárógondoaltként pedig le kellene írnom, hogy valójában miért olvasta végig az oldal összes tagja ezt a blogot, és miért értette meg mindenki egyből minden sorát. Persze ez gonosz provokáció volna, ami pedig igazságtalanság lenne az olvasókkal szemben.

* Ez egy gondolatkísérlet, amikkel a filozófusok gyakran szeretnek élni, illusztrációs és elgondolkodtató eszközként.