100 év

„Egyszer arcátlanul méregetve Rebeca testét, José Arcadio így szólt: — Hát nőnek nő vagy, húgocskám. — Rebeca minden önuralmát elvesztette. Ismét a régi mohósággal tömte magába a földet, és kaparta le a falról a meszet, s olyan buzgón szopta a hüvelykujját, hogy dudor nőtt rajta. Zöldes pépet hányt, amely döglött piócákkal volt tele. Láztól vacogva, éjszakákon át virrasztott, és a delíriummal küszködve, ébren várta, hogy a ház a hajnalban hazatérő José Arcadio lépteitől megreszkessen. Egy délután, amikor az egész ház a sziesztáját aludta, nem bírta tovább, és bement José Arcadio hálószobájába. Ébren találta, alsónadrágban elnyúlva a függőágyában, amit hajókötéllel erősített fel a gerendára. Rebecát annyira lenyűgözte a hatalmas és agyonfirkált meztelenség, hogy ösztönösen meghátrált. – Bocsánat – mentegetőzött. – Nem tudtam, hogy itt van. – De a hangját lehalkította, nehogy felébresszen valakit. – Gyere ide – mondta a férfi. Rebeca szót fogadott. Az ágy előtt jeges verítékben megállt, és úgy érezte, csomóba ugranak a belei, amint José Arcadio az ujja begyével megsimogatta a bokáját, azután a lábikráját, azután a combját, s közben ezt suttogta: – Ó, húgocskám, ó, húgocskám. – Rebecának emberfeletti erőfeszítésébe került, hogy el ne pusztuljon, amikor egy bámulatosan kormányozott cikloni erő a derekánál fogva a magasba emelte, három mozdulattal letépte róla a fehérneműt, és úgy szétmarcangolta, mint egy kismadarat. Épp csak hálát tudott adni az Istennek, amiért a világra jött, majd önkívületben belezuhant az elviselhetetlen fájdalom elképzelhetetlen gyönyörébe, és elmerült a gőzölgő mocsárban, a függőágyban, amely itatóspapírként szívta magába kiömlő vérét.
Három nap múlva a hajnali misén megesküdtek. José Arcadio előző nap elment Pietro Crespi üzletébe. Az olasz éppen citeraórát adott, és José Arcadio félre sem hívta. – Feleségül veszem Rebecát – mondta. Pietro Crespi elsápadt, odaadta a citerát az egyik tanítványának, és berekesztette az órát. Amikor a hangszerekkel és a srófra járó játékokkal teletömött helyiségben magukra maradtak, Píetro Crespi ezt mondta:
– De hát a húga.
– Nem számít – felelte José Arcadio.
Pietro Crespi beletörölte a homlokát levendulaillatú zsebkendőjébe.
– Tiltja a természet – mondta –, és a törvény is.
José Arcadio nem is annyira e szavaktól, mint inkább Pietro Crespi halottfehér arca láttán elvesztette a türelmét.
– Kétszer is szarok a természetre – mondta. – És azért szóltam, hogy aztán ne menjen Rebecához kérdezősködni, mert fölösleges.
De látva, hogy Pietro Crespi szeme könnybe lábad, elszállt a durvasága.
– No jó – mondta szelídebben –, ha a család tetszik magának, ott van még Amaranta.
Nicanor atya vasárnapi szentbeszédében nyilvánosságra hozta, hogy José Arcadio és Rebeca
nem édestestvérek. De Ursula sohasem bocsátotta meg nekik ezt a – így mondta – minden képzeletet felülmúló elvetemültséget, s amikor a vőlegény és a menyasszony a templomból hazatért, megtiltotta, hogy átlépjék a ház küszöbét. Mindketten meghaltak számára. Így hát a temetővel szemben béreltek egy kis házat, és ott telepedtek meg egyetlen bútordarabjukkal, José Arcadio függőágyával. Rebeca lábát a nászéjszakán megmarta egy skorpió, amely a papucsába tévedt. A nyelve elzsibbadt, de ez nem akadályozta meg viharos nászukat.
Kiáltásaikat, amelyektől éjjelente nyolcszor, a délutáni szieszta alatt pedig háromszor is felriadt az egész környék, rémülten hallgatták a szomszédok, és buzgón fohászkodtak, hogy e fergeteges szenvedély ne háborítsa meg a holtak nyugalmát.”

Gabriel García Márquez: Száz év magány