Nyalóka és más veszélyes tárgyak

Nem tudom, ki találta ki, hogy a nyalóka a kicsiknek való. Valószínűleg olyasvalaki, aki még sosem látott engem egy forró nyári délutánon, fekete miniruhában, combfixben, ahogy lassan körbeforgatom a nyelvemmel a cseresznyés pálcikát. Abban aztán nincs semmi gyerekes. Nekem elhiheted. Nem direkt csinálom. De nem is teljesen véletlen...

Tegnap vettem párat. Csak úgy, mert megkívántam. Valahogy passzolt a klímaváltozásos tavaszi kánikulához. A boltban a pénztáros srác pedig olyan nézéssel húzta le a vonalkódot, mintha valami tiltott fegyvert vásárolnék. És talán igaza is volt. Kártyával lehet fizetni?

Van valami különös abban, ahogy megolvad a cukor a szádban. Nem is az íz a lényeg, az mellékes, hanem az érzés. Az a lassú, ritmikus mozdulat, ahogy a nyelved követi azt a kemény ívet, mely lassan megadja magát a nedves puhaságnak. Az elmélyült koncentráció. A pillanat, amikor elfelejtesz mindent, csak az édes, kemény kis golyó marad. És te. Ennyi idősen az ember már megtanulja, hogy néha szívni kell, néha meg nyalni. Ilyen ez a világ.

Később a vonaton egy pasinak megállt a szava, amikor elővettem az eperízű nyalókát. Csak ült, nézett, és elfelejtette, miért jött oda. Mikor végre visszanyerte a beszédképességét, csak ennyit mondott:

-Ez... eléggé... szuggesztív.

Megvontam a vállam.

-A nyalóka nem tehet arról, hogy kinek a szájában van~.

Szóval igen. Nálam mindig van egy. Néha kettő is. Az egyik az íz kedvéért.

A másik? Nos... csak úgy.

Hátha valaki figyel. :P