Elrablásom története folytatás

A domináns léptei elhaltak, az ajtó csikorgása után ismét teljes csend borult a nyirkos pincehelyiségre. Csak a saját lihegésem és a bilincsek halk csörgése hallatszott, amikor megpróbáltam kicsit mocorogni a széken. A testem ernyedt volt, a hasam és a combjaim még mindig ragacsosak a saját spermámtól, a mellbimbóim égtek a csipeszektől, a heréim pedig tompán lüktettek. A zsák alatt a levegő fullasztóan meleg és nedves lett. Nem tudtam, mennyi idő telt el – percek? Órák?Aztán jött az igazi várakozás.Első nap (vagy legalábbis az, amit én első napnak neveztem)Nem jött vissza hamar. A csend órákon át tartott. A szék kényelmetlen pozíciója miatt a vállaim és a hátam hamar görcsbe rándult. Próbáltam kicsit előrehajolni vagy oldalra dőlni, de a háttámla és a lábbilincs lánca szinte mozdulatlanná tett. A lábbilincsek szorítása miatt a lábaim elzsibbadtak, a kézbilincsek pedig mély vörös nyomokat hagytak a csuklóimon. Időnként megszomjaztam, a torkom kiszáradt, de senki nem jött. Csak a saját gondolataim kínoztak.„Meddig tart ez? Valaki keres majd… vagy tényleg elraboltak? És miért élveztem el… miért törtem meg ilyen gyorsan?”A második „ébredésem” után – amikor a hólyagom már fájdalmasan feszült – végre hallottam az ajtót. Léptek. A domináns visszatért.– Nos, soldierslave… jól pihentél? – kérdezte gúnyosan. Levette a zsákot a fejemről először azóta, hogy rám húzta. A pince félhomálya vakított, hunyorognom kellett. Láttam őt először tisztán: magas, fekete maszkos figura, katonai stílusú taktikai ruhában, de arcát nem mutatta. A kezében egy palack víz volt.Megitatott, aztán durván megtörölte a hasamat és a farkamat egy durva ronggyal, amitől ismét felszisszentem. Nem szólt semmit, csak visszahúzta a nadrágomat a helyére, de a sliccemet nem gombolta be. A zsákot ismét a fejemre húzta, de most szorosabbra fogta a nyakörvet.– Ma nem lesz kihallgatás – mondta. – Ma csak fogság. Megtanulod, mit jelent az enyémnek lenni.Azzal otthagyott. Ismét órák teltek el. A székhez kötözve, zsákkal a fejemen, saját izzadságomban és a korábbi orgazmus maradványaiban. Néha hallottam távoli zajokat – talán lépteket odafent, vagy vízcsepegést a pince falán. A testem kezdett igazán szenvedni: izomgörcsök, zsibbadás, éhség, szomjúság. Amikor már nagyon kellett pisilnem, nem bírtam tovább, és a nadrágomba engedtem – a meleg nedvesség szégyenletesen terjedt szét a combjaimon. Sírtam a zsák alatt, hangtalanul.Második napReggel – vagy ami reggelnek tűnt a vékony ablakcsík halványodó fényéből – ismét jött. Ezúttal levette a zsákot, és egy vödör vizet meg egy kis kenyeret hozott. Etetett kézzel, mint egy állatot. Amikor végeztem, levette a bilincseket a kezemről és a lábamról is – de csak pár percre.– Mozogj – parancsolta.Alig tudtam felállni, a lábaim remegtek. Megparancsolta, hogy járkáljak körbe a pincében, de a nyakörvön lévő láncot fogta, mint egy pórázt. Amikor túl lassú voltam, rántott egyet rajta, amitől majdnem orra buktam. Aztán visszabilincselt a székhez, de most már másképp: a kezeimet elől bilincselte össze, majd a bilincset a szék háttámlájához láncolta, így még mindig mozdulatlan voltam, de a karjaim legalább nem voltak olyan fájdalmasan hátrahúzva.A zsák visszakerült a fejemre.– Ma sem beszélsz – mondta. – Csak vársz. A fogság része a megtörésnek. Amikor legközelebb kérdezek, már nem fogsz hazudni.Harmadik napAz idő teljesen összefolyt. A pince hidege éjszaka dermesztő volt, nappal fullasztó. A domináns naponta egyszer jött: vizet, némi ételt adott, néha hagyott pár percet „mozgásra” – ami valójában csak tipegés volt a rövid láncon, fejemen zsákkal. Néha levette a nadrágomat, és hideg vízzel lemosta a testemet – a zuhanyzás megalázó volt, mert közben végig fogta a láncot, és kommentálta a testemet.– Látod, milyen szép soldierslave vagy? A farkad máris félkemény, pedig csak mosdatlak.Néha megérintette a farkamat, de soha nem engedte, hogy elmenjek. Csak felizgatott, aztán abbahagyta. A szexuális frusztráció a fizikai szenvedéssel együtt kezdett igazán megtörni.Negyedik napMár alig emlékeztem a saját nevemre. A katonai identitásom elhalványult. Amikor jött, automatikusan „uram”-nak szólítottam, és köszönömöt mondtam az ételért. A testem gyenge volt, az izmaim elsorvadtak a mozgáshiánytól, de a fejemben már csak egy gondolat volt: engedelmeskedni, hogy ne fájjon, hogy kapjak egy kis figyelmet.A domináns észrevette a változást.– Jól van – mondta elégedetten, miközben most már teljesen levette rólam a zubbonyt és a nadrágot is. Teljesen meztelenül ültem a széken, csak a bakancsom maradt rajtam, bilincsekkel a csuklómon és bokámon. – Ma már nem kell szék. Átviszlek a „pihenőhelyedre”.Felállított, a nyakörv láncánál fogva vezetett át a pince másik sarkába. Ott egy régi, rozsdás vaságy volt – matrac nélkül, csak hideg fémrácsokkal. Ráfektetett, a kezeimet a fejtámlához bilincselte fel, a lábaimat szétterpesztve a lábvéghez láncolta. Így feküdtem teljesen kinyújtva, meztelenül, zsákkal a fejemen.– Ez lesz az új helyed egy ideig – mondta. – Amíg teljesen az enyém nem leszel. Nincs több ellenállás, nincs több hazugság. Csak soldierslave vagy. Az én katonai rabszolgám.Azzal otthagyott a hideg vaságyon, bilincsekben, meztelenül, a hosszú fogság folytatódott.Az idő tovább nyúlt. Napok teltek el így: néha etetés, néha hideg lemosás, néha csak a csend és a sötétség. A testem gyengült, az elmém pedig teljesen átadta magát a szerepnek. Már nem voltam Kovács őrvezető. Csak egy megkötözött, tehetetlen soldierslave voltam a nyirkos pince mélyén… és egy részem már nem is akart szabadulni