Elrablásom története folytatás

A csend hosszúra nyúlt. A szék kemény fája nyomta a hátamat, a háttámla élesen feszítette szét a vállaimat, a bilincsek fémes szorítása pedig állandóan emlékeztetett rá, hogy mozdulni sem igazán tudok. A fekete zsák durva anyaga dörzsölte a bőrömet, a levegő pedig egyre melegebb és nehezebb lett benne. Hallottam a saját lélegzetvételemet, ami gyorsabb volt, mint szerettem volna. Próbáltam nyugodt maradni – katona vagyok, kibírtam már keményebb kiképzéseket is –, de a bizonytalanság kezdett aláásni.Léptek. Lassúak, határozottak. Visszajött.– Kezdjük el szépen – szólalt meg mély, nyugodt hangon. Mintha csak egy rutinfeladatot végezne. – Neve, rendfokozata, egysége.Nem válaszoltam azonnal. Nem azért, mert hős akartam lenni, hanem mert még mindig próbáltam feldolgozni, mi történik. A következő pillanatban egy erős pofon csattant az arcomon a zsákon keresztül. Égett.– Nem hallottam – mondta ugyanazon a nyugodt hangon. – Neve. Rendfokozat. Egység.– …Kovács őrvezető, 2. gyalogos zászlóalj – préseltem ki végül. A hangom tompán szólt a zsák alatt.– Jó fiú – mormolta elégedetten. Hallottam, ahogy valami fémeset helyez le egy asztalra vagy polcra. Csörgés, majd egy szék nyikorgása, mintha leült volna velem szemben. – Most pedig mondd el, miért voltál egyedül a tábor szélén tegnap este. Mit kerestél?A kérdés meglepett. Emlékeztem a táborra, de arra a részre nem… vagy csak homályosan. Talán a stressz miatt? Vagy tényleg elraboltak? A heréim még mindig sajogtak a lánctól, a vállaim égtek a feszített pozíciótól.– Nem… nem emlékszem pontosan – mondtam óvatosan. – Talán őrjárat volt, vagy…Újabb pofon, ezúttal erősebb. A fejem oldalra billent.– Ne hazudj nekem, katona. – A hangja most már élesebb lett. – Láttunk a kerítésnél. Mit figyeltél? Kinek dolgozol?A szívem hevesebben vert. Próbáltam mozgatni a kezeimet a bilincsben, de csak a fém kattant egyet-kettőt. A lábbilincs lánca megfeszült a szék lábainál. Teljesen rögzítve voltam.Hirtelen éreztem, hogy közelebb jön. Ujjai a nyakörvön lévő lánchoz értek, és lassan húzni kezdte felfelé. A testem előrehajolt, amennyire a szék engedte, a vállaim még jobban feszültek. A lánc ismét a lábam között szorította a heréimet – most már tudatosan, célzottan.– Auu… – szisszentem fel, de nem kiáltottam.– Fáj? – kérdezte szinte kedvesen. – Ez még semmi. A kihallgatásnak csak most kezdődik az igazi része. Mondd el, mit tudsz az egység mozgásáról. Hol vannak a következő állások? Milyen fegyverek?Nem válaszoltam. Nem mertem. A fájdalom erősödött, de valami furcsa, forró érzés is keveredett bele – a tehetetlenség, a teljes kontrollvesztés. A katonai egyenruha izzadt a testemen, a zubbony alatt éreztem, ahogy a bőröm nyirkos lesz.Elengedte a láncot egy pillanatra, de csak azért, hogy a zsák alsó szélét még szorosabbra húzza a nyakamon. A levegő még nehezebb lett.– Rendben – mondta. – Ha nem beszélsz, más módszerekkel is ki tudjuk szedni belőled. Például…Hallottam, ahogy kinyit egy fémdobozt. Valami folyadék loccsant. Aztán hideg, nedves anyag ért a nyakamhoz, éppen a zsák széle felett. Lassan lejjebb csúszott a zubbony gallérja alá. Víz? Vagy valami más? A hideg érintés után égető érzés jött – talán mentolos vagy irritáló szer.– Ez csak ízelítő – súgta közelről. – Képzeld el, ha lejjebb megy… a mellbimbóidra, a herezacskódra. Vagy ha elektromosat kapcsolunk rá. Sok katona beszél már az első órában. Te mennyit bírsz ki, őrvezető?A testem megfeszült a széken. A bilincsek csörögtek. Próbáltam mélyeket lélegezni, de a zsák alatt csak lihegés jött ki.– Nem… nem vagyok áruló – nyögtem ki végül. – Csak egy egyszerű katona vagyok…Nevetett halkan, szinte elégedetten.– Majd meglátjuk. Most pihenj egy kicsit. Gondolkodj el. Mert ha legközelebb visszajövök, és nem kapsz válaszokat… akkor komolyan elkezdjük.Léptek távolodtak. Az ajtó csikorgott, majd becsukódott. Ismét egyedül voltam a nyirkos sötétségben, a székhez rögzítve, izzadtan, fájó testtel, a fejemben pedig kavarogtak a kérdések: meddig tart ez? Valódi ez az egész, vagy csak egy beteges játék? És miért érzem azt, hogy egy részem… várja a folytatást?A csend visszatért, de most már tele volt feszültséggel. Tudtam, hogy ez csak a kezdet. A kihallgatás valóban elkezdődött.

A csend ezúttal hosszabb volt. Talán percek, talán egy óra – a zsák alatt és a nyirkos pince levegőjében teljesen elvesztettem az időérzékemet. Csak a saját szívverésem dobolását hallottam, meg a bilincsek halk csörgését, amikor ösztönösen próbáltam kicsit mozdulni. A szék háttámlája kegyetlenül feszítette a vállaimat, a lábbilincs lánca pedig a szék első lábaihoz rögzítve tartott. A heréim még mindig lüktettek a korábbi szorítástól, a zubbonyom alatt izzadt a bőröm.Aztán ismét léptek. Ezúttal lassabbak, megfontoltabbak. Hallottam, ahogy egy nehéz tárgyat helyez le valahová – talán egy asztalt vagy egy fémládát. A domináns megállt előttem.– Nos, őrvezető… gondolkodtál? – kérdezte ugyanazon a nyugodt, szinte barátságos hangon, ami valahogy ijesztőbb volt, mint az ordítás. – Készen állsz beszélni, vagy folytassuk a „motivációt”?Nem válaszoltam azonnal. A torkom kiszáradt. A zsák anyaga most már nedves volt az izzadságtól és a leheletemtől.Hirtelen éreztem, hogy a nyakörvön lévő láncot ismét megfogja. Lassan, de határozottan húzni kezdte felfelé. A testem előrehajolt amennyire a szék engedte, a vállaim élesen fájtak, a heréimre ismét ránehezedett a lánc a lábam között.– Auuu… bassza meg… – szisszentem fel hangosabban, mint akartam.– Ez még csak bemelegítés – mondta halkan, közvetlenül a zsák mellett. – Mondd el, mit kerestél a kerítésnél. Kinek jelentettél? Van egy áruló az egységedben?– Nem tudom… tényleg nem emlékszem… – nyögtem. A fájdalom erősödött, de vele együtt valami furcsa, forró bizsergés is terjedt szét a testemben. A tehetetlenség, a teljes kiszolgáltatottság… a katonai egyenruha most csak egy jelmez volt rajtam, ami alá rejtettem a remegésemet.Elengedte a láncot. A testem visszazuhant a székre, a bilincsek csörögtek. Hallottam, ahogy kinyit valamit – talán egy táskát vagy dobozt. Aztán hideg fém érintette a nyakamat, éppen a zsák széle felett. Egy olló? Vagy kés?– Ne… – mondtam ösztönösen.– Csss. Csak megnézem, mennyire vagy együttműködő.A zubbonyom felső gombjait kezdte kigombolni, lassan, egyenként. A hideg levegő a mellkasomra csapott. Aztán éreztem, hogy valami puha, de súlyos dolgot helyez a mellbimbóimra – bilincsek? Csipeszek? Az első szorítás éles volt, a második még erősebb. Mindkettő egyszerre harapott bele a bőrömbe.– Fffff… – szorítottam össze a fogaimat, de nem kiáltottam fel.– Szép – nyugtázta. – Most pedig beszélj. Az egység következő mozgása. Helyszínek. Időpontok. Ha jól válaszolsz, leveszem ezeket. Ha nem…Hirtelen valami zümmögő hangot hallottam. Elektromos? Vibráló? Az egyik csipeszhez érintette, és azonnal erős, szaggató érzés futott végig a mellkasomon – fájdalom és valami perverz, kellemes bizsergés keveréke.A testem önkéntelenül rándult a széken, amennyire a rögzítés engedte. A lábbilincs lánca megfeszült, a kézbilincsek a hátam mögött kattantak.– Nem… nem árulom el az egységemet… – lihegtem, de a hangom már gyengébb volt.Nevetett halkan, szinte kedvesen.– Jó katona vagy, Kovács őrvezető. De minden katona megtörik előbb-utóbb. Csak idő kérdése.A zümmögés erősödött. Most már lejjebb vitte az eszközt – a hasamon keresztül, egyre veszélyesebben közel a nadrágom derekához. A másik keze a zubbonyomat teljesen szétnyitotta, a mellkasom csupaszon, izzadtan feküdt a hideg pince levegőjében.– Képzeld el, ha ezt ide teszem… – súgta, és a vibráló fejjel finoman megérintette a nadrágomon keresztül a farkam tövét. Az érzés elektromos volt – fájdalom, izgalom, megaláztatás mind egyszerre.A testem megfeszült, a heréim összerándultak. Akaratlanul is felnyögtem, félig fájdalmamban, félig valami mélyebb, tiltott élvezetben.– Látod? A tested már őszintébb, mint te – mondta elégedetten. – Beszélj, katona. Vagy folytatom… és legközelebb már nem lesz rajtad a nadrág.A zsák alatt sötét volt, de a fejemben még sötétebb. A katonai büszkeségem küzdött a feltörő vággyal, hogy engedjek. A bilincsek, a szék, a csipeszek, a vibrálás… mind azt súgták, hogy innen nincs gyors kiút.Csak a következő kérdésére vártam, és tudtam, hogy előbb-utóbb válaszolni fogok… vagy legalábbis a testem fog.