vers

Hajnal Anna

A lány újra szól

Én szeretem, hogy lány vagyok
s előtted csupa félelem,
és csupa sejtő reszketés,
húzódozás, önvédelem,
mikor te nem is sejted még
s csak alig érintett szavad,
egy hangra megrebben szemem
és lélegzetem elakad...

egyszerre megnyílik a perc,
és izzó mélységeken át
megérzem lenn az a parázs
hogy lehel évezredeken át,
minden mélyen át az a csók
feltör, megérint és elér...
valami vonzó rettenet,
amelytől elakad a vér...

mint villámfény, távoli kard,
egy villanás szemembe vág,
s gerincen át a sarkamig
átfénylik rajtam a halál;
egy percig fehér láng vagyok,
és ami ajkamon lehell
a mélyből jövő üzenet,
érzed, hogy te gyujtottad fel?

Te vagy a titkos kapcsoló...
tán nem tudod mit hordozol,
míg fénylő távolt és közelt
szivedben eggyé oldozol...
Előled rejteném magam
te mágnességgel telített?
felszikrázom, ha csöndesen
térdemre fekteted kezed.