Páfrány

A páfrány vidáman várta a hajnalokat a domboldalon. Már nem érezte magát sem kevesebbnek, sem kisebbnek, sem csúnyácskábbnak a többi mellette élő növénykénél.
Persze szebbnek sem, okosabbnak sem, de már az is jó érzéssel töltötte el, hogy úgy érezte ő egy különleges páfrány a sok közül.

A Jeti minden reggel szépen lebandukolt, leheveredett mellé, megnézték a napfelkeltét, majd elment dolgára.Ritkán szólt a kis páfrányhoz, inkább csak élvezte Ő is a társaságot...

Egyszer aztán hiába várta a kis páfrány a mogorva Jetit, nem jött reggel a szokott időben.
-Talán rosszat szóltam?
-Talán keveset?
-Talán sokat?
Vívódott napokig a kis páfrányos, de mikor újra megjelent a Jeti annyira megörült, szólni sem mert nehogy elriassza.
A nagy szőrős jószág nem szólt róla, hol járt s mi történ vele, csak leült merengve, nézte a kis zöld növénykét, majd magára hagyta újra.

Már nem járt hajnalonként a hegyoldalba, már nem nézték együtt, hogy vöröslik a nap a horizonton....

Egyszer aztán a kis növényke meglátta a nagy Jetit nem messze tőle egy sziklán üldögélni.
Egyedül nézte a horizontot, vagy talán más társaságot talált....

Sose derült ki, miért hagyta ott a Jeti a Páfrányt....

Egy nap arra tévedt egy szarvas... Nagy agancsos, tekintélyt parancsoló, csodás teremtmény.
Megbotlott a mi kis páfrányunkban, aki épp szundikálni készült.
Beszédbe elegyedtek, a nagy szarvas ott áll mellette hajnalig, mikor is újra feltűnt Jeti....

Nézte a kis páfrány, ahogy leül tőle távol ismét, s Ő semmit nem tehetett....
Hallotta a szarvas kellemes beszédét, de mindig azt a hangot kereste...