Akarat

A halhatatlan hatalom.
Múltkor az akaratomba karoltam, húztam ahogy tudtam a józan ész felé, de Ő erősebb volt...mint midig. Vitt a lelkipocsolyákon át, az "Én megmondom" bölcselgető stricikhez, a legolcsóbb kipüffedt ondószagú útszéli kurvákhoz, a jókra szomjazó bűnbarlangba, a pokol legmélyebb bugyrába. De hogyan...hogyan kerültem ide? Én Nietzsche-t olvastam, és éppen a napi meditációmra készültem, amikor valami történt... Az élet rám adta a köntösét, az ÉLNI akarást. Necsak létezzek, hanem éljek is, és a valódi élet leglentebbről kezdődik. Kinyílik az életeken át leláncolt ajtó a lelkemben, ömlik be az összes elfojtott vágyam, gondolatom; sírás és sikítás. Ugye fáj a felismerés? Igen, nagyon fáj...már nem bírom tovább. Nagyot koppanva zuhan el a büszkeségem, a jóságom meg a nagyobb hatalmak seggét nyalva visít a kíntól. Csukjátok be, csukjátok be ezt a kibaszott ajtót, sikoltom, de a taknyom és a nyálam egymásba keveredve fogják be a számat, hogy egy hang se jön ki rajta. A saját lelkem vérében forgolódom, mikor az eszem, az utolsó erejével a kezembe adja a valóság kardját. Felállok, csapok mindenfelé, az akaratom vihogó fejére sújtok...hirtelen csend lett. A Nap süt be az ablakon. A madarak kíváncsian néznek be rám, csicseregnek, majd tovarepülnek. Feltápászkodok, az asztalon a kinyitott Nietzsche-könyv. Szúrósan nézem. Rohadnál meg, tőled jobb ha megszabadulok. Fogom, és bevágom a kukába. Azóta mindig más kukások jönnek...de nálam a Nap még mindig besüt az ablakon, és a madarak is ott csicseregnek a párkányon