Szinuszgörbe

Szinuszgörbe

A menny és a pokol,

a lent és a fent,

egy hullám, amelyen végigrángat az élet,

mint egy őrült kezében pörgő jojót.

Fenn ünnepelünk, lenn átkozódunk,

és közben azt hazudjuk magunknak,

hogy mi irányítunk.

Mint a lebbenő füst,

mint a nyárfaszösz a szélben,

úgy hullik szét a mentalitásunk ragasztóiból összetákolt burok,

melyet olyan kétségbeesetten építettünk,

hogy egyben tartsa

személyiségünk anyagtalan káprázatát.

A vágyaink a börtönőreink.

Mi kovácsoljuk a láncot,

aztán szabadságról papolunk.

Kéjsóvár állatokként kergetjük

azt a testen túli villanást,

azt az egyszeri, megnevezhetetlen eksztázist,

amelyet egyetlen alkalommal megízlelünk,

és aztán egész hátralévő életünkben

ugyanannak a szellemnek a nyomában rohanunk.

Önzésünk sem elég hatalmas,

hogy áttörje a saját kezünkkel emelt falakat.

Bennük vergődünk,

és még büszkék is vagyunk rájuk,

mintha az egónk téglái között

valami örökkévaló lakna.

Közben vallásokat gyártunk,

filozófiákat faragunk,

magyarázatokat találunk a semmire,

csak nehogy szembe kelljen néznünk

azzal a kibaszott ténnyel,

hogy talán az egész létezés

nem több egy kozmikus hullámnál:

fel, le,

öröm, fájdalom,

születés, pusztulás,

remény és kiábrándulás.

És ha tényleg létezik reinkarnáció,

akkor hát bassza meg az egész.

Nekem egyszer is elég volt ebből a kalandból.

Egyszer végigültem ezt az őrült hullámvasutat.

Egyszer végignéztem a mennyet és a poklot,

a vágyat, a hiányt, a szerelmet és a rothadást.

Nem kérek második menetet.

Mert aki egyszer felébredt a szinuszgörbe közepén,

az már tudja:

nem a csúcs a hazugság,

nem a mélypont.

Hanem az, hogy mindkettőtől

megváltást várunk.