Puhulni kène màr

Már megint egy podcastet hallgattam, és már megint szöget ütött kicsi, okos fejemben.

És amennyire fájdalmasan hangzik ez a mondásunk, annyira fáj is ténylegesen. Legalábbis csak arra tudok gondolni: azért nem szánok a kontrollfreakségemre egy leheletnyi félórát sem, mert fáj. Mert félek tőle, mit is hánynék végül papírra/képernyőre.

Na igen.

Tehát a gondolatmag az a puha, befogadó, faszom se tudja ( ès a hangsúly talán ezen van) milyen közegnek lenni nőként, amikor az időd nagy részében egy Todo List és egy sétáló ideggombóc elkorcsosult fattyaként szeled az élet tengerének hullámait, ahol néha szájbabasz a foscunami.

És ez a foscunami hol a saját hormonrendszered, hol egy határidő, egyéb adult-life-stuff-bullshit-thing.

És hát hogy kemény vagy. És strict. Erőszakos. Ès ez nem jó. Hova tovàbb kellemetlen, felsèrti a fèrfiegot.

Itt szeretném megtudni jártas mommy dominàktól, hogy mégis hol is van az a penge, amin sétálnom kell, hogy pont a kívánt elegyarányt és határt tartsam be.

Nem jól működik, vagy egyáltalán nincs ilyen kapcsolóm, ami ímmel-ámmal kontrollfreakből kedvesen határokat tartó és adó valakivé avanzsál engemet.

De nagyon szeretnék, ha nem is egy kapcsolót – mert kibasznám a falból az első idegrohamom alkalmával –, de egy kis folyamatot, rutint, amivel kisimogathatom ziláltságomat. Azèrt nem màstól szeretnèm ezt, mert bàr tök jó lenne ebben nèha egy kis support de kènyszeresen kell függetlennek is lennem, amiben megint csupàn a kènyszeres rèsz ami problèmàs.

Jelenleg nem is feltétlen van rá okom, de mégis olyan érzésem van, mintha üldözne egy bazi naptigrincs a „jószartettkodvan” oldaláról.

És nem pont ezt a típusú primal play-t szeretném az életembe.