Símaizom-szakadàs

Zokogok, annyira, hogy az már megijeszt. Én nem szoktam. Nem szoktam sírni. Kisgyerekként is addig szorítottam össze a fogam, amíg csak tudtam. Utolsó utáni opció lehetett csak a sírás. De lehetőleg azt is nagyon gyorsan fejezd abba, ne kelljen már itt téged vigasztalni, mert más dolgunk van...

Zokogok, és fáj bele a gyomrom hátsó fala, szorítja össze valami.

Most.

Delayben vagyok, mint a kurva élet.

Én próbáltam. Próbáltam akkor sírni, amikor annak helye, ideje volt. Amikor illett volna, amikor validálják is. De nem ment. Erőltettem, kidagadó halántékerekkel, de csak egy aranyér sikerült.

Mint egy akaratlagosságtól független izom. Internalizálva, ha akarod, ha nem, mert ez szolgálja a túlélésed.

Hát kérdéses, hogy tényleg szolgálja-e, ha egy random nap egyszer csak elenged, hogy a taknyodon csúszva, de végül meg tudj érinteni valami megnyugodott részt magadban.

Olyan kurva ritkán sírok, annyira ismeretlen terep ez nekem, hogy komolyan rettegek attól, hogy ki se találok belőle többet. Meg kellett kérdeznem a pszichológusomat, hogy így maradok-e, hogy szabad-e ezt nekem, hogy fasz vagyok-e.

Utóbbi nyilván igen, mert bárki más tenné fel nekem ezeket a kérdéseket, reálisan, empatikusan állnék hozzá. De hogy ez magammal szemben nem megy, az nyilván faszság.

Az orgazmus utáni sírással rokon most ez, meglepő módon. Az egy katarzisról hoz le, szép lassan lecsendesíti a túlterhelt idegrendszeremet. Ez egy katarzist hoz el, hogy lecsendesítse a túlterhelt idegrendszeremet.

Faszom.