Ez nekem fontos

Szabira küldtem a vibrátorom. Megbántott, és ez lesz a büntetése. Silent treatment. És az mindegy is, hogy az SSRI a ludas, a vibrátor fogja elvinni a balhét. Mert az irracionalitásom mélyén a hosszú távra kitűzött mentálhigiénés céljaimat ez szolgálja jobban. Ez, meg egy strap-on, de az egy másik történet.

A ruhásszekrény felső polcán, az Azul és a Pandemic mellé beállítva kell, hogy magába nézzen. Mármint a vibrátornak. Elvárom továbbá, hogy találjon ott a maró lúgon kívül valami épületeset is.

Az aktív szenvedés csodálatos táptalaja az alkotásnak. Newton rohadt almát szagolgatott, hogy az okozott distressz kihozza az analitikusabb énjét. Állítólag. Nem fogom most megkeresni, hogy honnan szedtem ezt, mert 60+ böngészőoldalt próbálok épp szintetizálni, sikertelenül, és erre már nem jut erőm.

Vajon más is szigorúan titokban, az éléskamra sötétjébe behúzódva fantáziál arról egy kicsit, hogy valaki majd megoldja helyette az életét, mert én épp fájok, és nem érek rá ezzel foglalkozni?

Feministaként nagy szégyen ez nekem magam előtt is, de néhanapján eljátszom ezzel a gondolattal, mint egy kényelmes, jól bevált maszturbációs fantáziával, amit még serdülőlány koromból mentettem át az elmekönyvtáram elkerített részébe.

Aztán felveszem a nagylánybugyimat, és bezárom azokat a kurva böngészőablakokat.

Jogosultság és szégyen között ingázva egy fél életet, most megállok. Tudok csak úgy lenni ezekkel a vágyakkal.

Elbírom?