Zakatol két sínpár

Úgy nézett ki, hogy az év végi rengeteg együtt töltött idő után három hét hiány fog jönni. Szerencsére néha úgy alakulnak a dolgok, hogy végül csak két hét nélkülözés lesz majd. Szombaton vonaton utaztam Kedves Cicafülemhez, rég elfeledett módját választva a távolság leküzdésének.

Vonat. Sínek. Olyan fajta utazás, amikor van idő nézelődni, elveszni a tovasuhanó táj szépségében.

Van idő elképzelni mindazt a csodát, ami felé éppen haladok. Merengeni múlton, elmélkedni jövőn.

Nem volt biztos, hogy melyikünk ér oda előbb a célállomásra. De Ő futott be hamarabb. Leszállva a vonatról, hamar kiszúrtam a peronon. Csak pár másodperc volt a különbség, mire Ő is észrevett.

Általában Ő utazik hozzám, így én sokszor vártam már rá pályaudvaron. Eddig kétszer voltam nála én vendégségben, az első alkalommal autóval mentem.

De most Ő várt rám egy állomáson, s amikor meglátott, azt a pillanatot sosem fogom elfelejteni. Láttam, ahogy keres, ahogy nézi az embereket, aztán azt a pillanatot is, amikor megtalált a szemeivel. És onnantól megszűnt a külvilág. Fülig szaladt a mosolya, ragyogott a szeme és elkezdett szaladni felém. Mint a filmekben. Láttam a köztünk lévő emberek önkéntelen reakcióit is pár pillanatra. A mosolyokat, az örömöt, ahogy egy pillanatra részesei lettek két boldog ember pillanatnyi őszinte találkozásának.

Fantasztikus érzés volt. Aztán elolvadtunk egy végtelennek tűnő ölelésben, pusziban, csókban.

Többé nem létezett már senki, megszűnt a külvilág.

Sosem várt rám még így senki. És ilyen formában sosem érkeztem még meg sehová.

Aztán elindult egy csodálatos, eseménydús szombat, majd vasárnap, végül pedig egy hétfő reggel.

De ezt egy másik alkalommal mesélem majd el.

Gyönyörűen indult az új év.

🥰