Kertünk Istennel határos

"Nagyságos Asszony.

Az idő a legkülönösebb emberi találmány. Van is és nincs is. Normális viszonyok között az ember nem érzi, hogy van. Zajtalan és alattomos munkát végez. Kíméletlen és aljas minden eltűnése. És akkor is kegyetlen, mikor az ember az érkezését, nem az elérkezését várja. Néha úgy tetszik, mintha megállana, súlyosan, nehezen, mintha ólomból való volna. Néha pedig a gondolatnál is gyorsabban rohan.

Az emberiség átka, tragikuma az idő. Ezt az időt csak a szenvedők érzik. És érzik a várakozók, de hát a várakozás is szenvedés. A boldogok nem érzik, holott ennek megfordítva kellene lenni.

A megismerkedésünk nem éppen szokásos körülményeire emlékezik. 1906-ban volt, nyáron. Valami szükségszerű, elkerülhetetlen, szinte parancsoló erő vezetett magához. Kedden este láttam meg először és szerdán már ismertük egymást. Csak úgy, külsőre. És azóta folyton, folyton és mindig ismerkedünk. Csodálatra méltóan szép órákat éltünk meg azóta és maga óráról órára mindig új és új szépségeket relevált nekem. Ha együtt voltunk, az idő elvesztette a mértékeit. Hiszen ismerkedtünk."

Gozsdu Elek levelezése Weisz Annával

Természetesen a szavak költőiek és nem a sajátjaim.

De az érzés valami nagyon hasonló, a gondolatok pedig szinte szóról szóra passzolnak ahhoz, amit mostanában érzek, élek és megélek.

Sőt, a konkrét évszám kivételével még a napok megnevezése is stimmel.

És éppen Ő ismertette meg velem eme gyönyörű, de sajnos csak plátói vágyódás történetét.

Nagyon szeretnék abban a korban lenni Vele, amikor az emberek még ennyire szépen, ennyire lassan, ennyire őszintén tudtak érezni és ennyire magasztosan tudtak fogalmazni, udvarolni és elveszni egy pillanat szülte érzésben.

Szerencsés vagyok, mert bár nem vagyok Elek, de megtaláltam a saját Annámat.