Túl szép volt, hogy...

Nem tartott túl sokáig, mire kiderült, hogy ismét én lettem az, aki többet látott bele a dolgokba, mint amik a másik oldalról érzésként felmerültek.

És az a legjobb, hogy ez mégsem a vég. Ez csak... Nem is tudom... Újrapozícionálás?

Ki merte mondani, hogy nem akkora a szikra, ami igazán lángra lobbantaná. Becsülöm érte. Nagyon.

De ha már megkedveltük egymást ennyire...

Felsoroltam, hogy még miket szeretnék megélni vele. És nem mondott ellent, sőt.

Mondott valami olyan összetettet, ami bennem mindig megvolt, de soha senkit sem mertem volna megkérni rá. Erre kiderül, hogy ő szeretné. Hát, nem ez a mennyország?

Nem tudok szomorú lenni most, pedig úgy igazán sosem lesz az enyém. Nem fogunk együtt megöregedni. De egy ideig még egymáséi leszünk, gátlástalanul.

Szeretni fogom örökké.

Talán ő sem fog elfelejteni sosem.

Ez így kerek.

Fájni fog majd egyszer, ha már másé lesz.

De most még az enyém.

Most még mindent szabad.

Szerinte ő kihasznál engem.

Szerintem meg...

Egyrészt nem.

Másrészt, ha így használ ki...

Hát, hajrá! 🥰

Nem leszek szomorú már igazán, mert az eddig eltelt pár hét és az eljövendő sok alkalom sosem fog elmúlni bennem. Mindig jó lesz visszaemlékezni az együtt töltött időkre. Mázlista vagyok, amiért láthattam, érezhettem, tapinthattam ezt a csodát, Téged.

Imádok élni.

Imádom a mosolyod.

Imádom a szemeidet, ahogy tudsz velük nézni.

Imádom a hangodat, a hétköznapit és azt a másikat is.

Imádom ezt a hülyét is, aki általad lettem és aki épp ezeket a marhaságokat írja.

Imádom az érzést, amit adtál.

Túl szép volt...

...de igaz.

🩷