Túlcsordulás

Halottak napja odakint.

Az élet dicsőítése idebent.

Sajnos már elég zsenge koromban elveszítettem mindenkit, akiket általában családnak illik nevezni, így elég fura a viszonyom a halállal, mint intézménnyel.

Korán megismerkedtünk egymással, valamiért úgy döntött a sors, hogy egyedül kell boldogulnom, hátország nélkül kell túl hamar felnőnöm. Néha eljátszom a gondolattal, hogy milyen ember lettem volna, ha máshogy döntenek odafent. Mindig oda jutok, hogy a 'ha' kezdetű gondolatoknak sosincs igazán értelme. És ahogy öregszem, egyre inkább úgy érzem, hogy minden okkal történt. Méghozzá jó okkal.

Mostanában sokat olvasok itt, sorsok, utak, életek elevenednek meg és nagyon soknál érzem azt, hogy bárcsak át tudnék adni segítségül valamit abból, ami én vagyok, ahogy én érzek, ahogy én látok. Mi lenne, ha tudnék segíteni? De megint itt az a bizonyos 'ha'. Mert sajnos nem tudok, van, akin nem is lehet. Nagyon sok a negatív, elkeseredett, megszomorodott iromány, igazából kezdem úgy érezni, hogy a boldogság, mint olyan, már nem létezik. Illetve létezik, csak nem vesszük észre, nem becsüljük meg, nem tesszük szóvá. Elfelejtjük, így maga a boldogság is elfelejt minket. Miért is keresné a társaságunkat, ha nem akarjuk, nem merjük, nem tudjuk kinyitni neki az ajtót? Pedig kopogtat, szüntelen, véget nem érően. Csak meg kell hallani. Oda kell rá figyelni.

Nem azt mondom, hogy mindig a jóra koncentráljunk, mert az nem életszerű. De az sem az, hogy csak a bánatot tesszük közzé.

Élek. Nagyon is élek, végre.

És nem félek dicsőíteni az életet.

Halottak napja idebent.

Élők napja odakint.

Anya, Mami. Hiányoztok.

Köszönök mindent. 🕯️