
Ez egy lenyomat.
Egy találkozás emléke.
Szeretném itt hagyni Neki, magamnak, de igazából bárkinek, aki kezdi feladni a keresést és szeretné hinni, hogy csodák még léteznek.
Jó lesz visszaolvasni, amikor zordabb idők jönnek. De egyelőre ősz van, csodálatos és ragyogó ősz. Társas ősz. Fák, színek, fény. :)
---
Fáj a hiányod.
Azt hittem, öreg vagyok már az ilyen csacskaságokhoz.
Aztán jöttél és mutattál egy nőt, egy embert, egy kislányt, egy csodát, aki mindent megváltoztatott. Megmutattad, hogy élni lehet is, nem csak muszáj.
Hat óra, ennyi csak. Hat. Képtelenség, hogy ennyi boldogság, bolondság, öröm, nevetés, bánat, titok, varázslat, múlt és jövő beleférhetett ebbe a hat órába. 345 perc volt csupán. Majdnem annyi perc, mint ahány nap egy év. És minden perce mintha egy nap lett volna.
Kegyes volt az idő, mert ezúttal máshogy telt, mint ahogy a boldog órák szoktak. Nem repült el, lelassult, szinte megállt.
Hagyott minket boldognak lenni. Sokáig.
Képtelen vagyok nem rád gondolni.
Képtelen vagyok nem téged látni.
Képtelen vagyok nem téged hallani.
K Ö S Z Ö N Ö M !
Tökéletes volt minden. 🩷
Comments (28)
De hogy milyen legyen a BDSM -ben, azt úgy elképzeltem és nem is nagyon akartam belőle engedni.
Ugyanakkor ahhoz is ragaszkodtam, hogy a szub vágyai ellenére határozott és erős férfi legyen. Sokan azt mondták, hogy ez egy olyan paradoxon, amit nem lehet feloldani. Na, először kaptam egy végtelenül makacs és rugalmatlan szubot. Vagy ilyesmit, mert menet közben kiderült, hogy mind a ketten switchek vagyunk. De annyira különbözőek karakterben, amennyire csak lehet. Viszont azt megtanultam mellette, hogy nagyon igaz az, hogy mit hozunk ki egymásból, milyen hatással vagyunk a másikra. Meg még egy csomó mást is, magamról is. Szóval elengedtem ezt a dolgot és akkor már tényleg csak az érdekelt, hogy milyen emberrel ismerkedem. Ha úgy minden stimmel, akkor a többi jön magától magától.
Néha az embernek el kell engednie a dolgokat és lehet, hogy pont akkor kap sokkal többet, mint amire számított.
Az a legjobb az egészben, hogy mindkettőnkben volt egy viszonylag határozott elképzelés, hogy mit is szeretnénk, kit is keresünk.
Nem igazán stimmelt, épp csak érintőleg.
De aztán pár levél, pár óra telefon, pár óra valóság... és kinyílt a lehetőségek végtelen tárháza.
A válasz egyszerű: adatlapok mögött bármi rejtőzhet, sosem fog kiderülni a valóság, sosem fog lekerülni a maszk.
De ha két ember egy kicsit is nyitott egymás felé és mer lépéseket tenni, akkor...
Születnek ilyen irományok és elindul valami olyan szintű varázslat, ami akkor is örökké fog tartani, ha egyszer esetleg véget ér majd.
Ki merem jelenteni, hogy ilyen mélyen sosem voltam boldog még. Sokszor hittem, de be kell látnom, hogy nem volt teljes a kép sosem. És ez örökre bennem marad, örökre megváltoztatott bennem valamit.
Ezt az örökséget kellene legalább egyszer mindenkinek éreznie és hipp-hopp, gyönyörű hely lenne a világ. :)
De amikor elmondtam a kedvesnek ezt, hát nem meg akart csípni a galád? Azt mondta, hogy segít eldönteni 😀
Valamint az sem szimpatikus hozzáállás szerintem, ha konkrétan sérteget, bánt, megaláz valaki akár egy konkrét személyt, akár egy szubkultúrát. De esküszöm, megpróbálok újra figyelni a blogokra és észrevenni azokat, amelyek építő jellegűek. :)
Most meg arra döbbenek rá, hogy mennyire megkeményedtem a várakozás alatt. Az előbb beszéltem az egyik barátommal(tudod, a múltkori blogból🙂) és a sírás szorongatta a torkomat, pedig akkor pont egyikünk sem volt téma, hanem egy harmadik személy, akivel egy nagy méltánytalanság történt. Elmúlt a fásultságom és a közönyöm, újra érzek részvétet más bajai miatt és tudok örülni, ha jó történik valakivel. Visszanőtt a szívem 🙂
És éppen ezt szeretném látni minden írásban: boldogságot. Bárkiét. Mindenkiét. És ami ennél nehezebb: örülni más boldogságának. Te, Ti itt most páran ezt teszitek. És ettől még boldogabb vagyok én is, bármennyire is elképzelhetetlen ez jelenleg. :)
És, önző módon, kissé magamra terelve a szót, annak is, hogy úgy mondhatom ezt, hogy nincs bennem egy pici irigység. Mert én pont ilyen boldog vagyok most🙂
Kívánom, hogy örökké tartson! Nektek, nekünk, minden jóravaló embernek. Mert megérdemeljük ❤️
Az volt a legszebb ebben a 345 percben, hogy szomorú részei is voltak. És nagyon jó, hogy voltak, nagyon sok derült ki belőlük. Valamint, utána még jobb volt nevetni. Akár egymáson is, nem csak közösen. :)
Nagyon is érzem.
Itt és most vagyunk.
Itt és most kell feldíszítselek.
Itt és most nem számít az idő
és folyathatnám .....
Ami az igazán új érzés most nekem, hogy nincsenek meghatározott célok. Csak a ma van és mindig csak a ma. A holnap majd egyszer. :)
Jó, ha van, akivel 345 perc egy végtelenségnek hat.
Szívesebben olvasok magam is örömteli történeteket és jobban szeretem megélni a jót, mint sajnálkozni, amikor nincs erre lehetőség. :)