Régi nyár-újra

Kérlek csak akkor olvasd végig ha nem zavar, ha nem szexuális tartalmú. Hiszem és tudom a testiségen túl a lelki szépség vonzó megjelenést kölcsönöz viselőjének.

A lány mosolya már más volt. Nem a régi, felszínes íve – most mélysége volt, melegsége, súlya. Ebben a mosolyban ott rezdült minden, amit újra megtalált önmagában. Elveszett darabok tértek vissza hozzá, ahogy csendesen, makacs türelemmel kutatott saját lelke mélyén. Nem jött senki, hogy megmentse – ő maga ment le a legmélyebb rétegekig. Kérdések, régi emlékek, fájdalmak között tapogatózott, míg rá nem bukkant arra a részre, aki mindig is benne lakott – csak elbújt.

Valamikor régen megijedt. Bezárult. Félt a fájdalomtól, az érzésektől, a sebezhetőségtől. Nem akart érezni, csak túlélni. A napok egymásba folytak, hangtalanul múlt el fölötte az idő. De most… valami újra kigyúlt a tekintetében. Apró, szelíd fény – mint a hajnal első sugara, amit csak az lát, aki igazán figyel.

Már nem sietett. Lassú léptekkel, minden pillanatot megízlelve tanult meg újra élni. A múlt nem tűnt el – emlékek maradtak, arcok, tekintetek, fájdalmas búcsúk. De nem volt már harag benne. Csak hálás nyomok, amik tanították, formálták. Tudta: akiknek menniük kellett, helyet csináltak azoknak, akiknek még jönniük kell. Akik majd úgy néznek rá, ahogy mindig is vágyott – nem azért, amit mutat, hanem azért, aki valójában.

A tükörbe nézve először nem a hibáit látta, hanem az utat, amit bejárt. A változást – ami fájt, de értelmet nyert. Már nem rémítette meg a bizonytalanság. Megtanulta, hogy minden, ami elvész, valami másnak ad teret. És minden, ami fáj, egyszer virágba borul.

Ez a lány újra hinni akart. Újra bízni – emberekben, ölelésben, magában. Már nem menekült a sebezhetőség elől, hanem átölelte azt. Mert tudta: csak aki kinyitja a szívét, az találhat valódi kapcsolódást.