KT

❤️

Baba született székelyéknél. Pár év eltelik, a gyerek szépen halad: jár, mosolyog, játszik. Egyetlen baj, hogy beszélnie is kellene már, de az csak nem szólal meg. Betölti a hat éves kort, de semmi.
Aggódnak a szülők, orvoshoz is viszik. Az mindent rendben talál, a némaság oka számára is titok.
Az idő múlik, végül is a szülők beletörődnek. Ha nem beszél, hát nem beszél, csakis az ő fiacskájuk.
Valahol a gyerek 14. születésnapja körül ebédelni ül össze a család. A tányérokban gőzölög a húsleves.
Egyszer csak megszólal a gyerek:
- Sót!
Az egész család meglepődik.
- Jajj, de boldog vagyok! - szól az anyja. - Te beszélsz fiam?
- Beszélök.
- Hát az isten szerelmére, eddig mér nem mondtál semmit?
- Eddig ölég sós vót a leves.

Mivel hajlamos vagyok szinte mindenre kihívásként tekinteni, attól tartok, nem lenne ez máshogy a szerelemben sem.
A lényeg mindenesetre annyi, hogy a szerelemnek ennél frappánsabb és egyértelműbb kifejeződésével eddig nem nagyon találkoztam.

Ha erről az oldalról közelítem meg - nekem mi könnyebb, akkor tőlem is nagyobb áldozatot kíván, ha nem őszinte vagyok, hanem önfeláldozó...
Kérdés, hogy önzőség-e megmondani, hogy megeszem veled, de én nem szeretem...?

Én sok mindent megteszek a másikért, de elmondom a saját véleményemet is - magam ellen nem teszek, de ami mindegy, az simán lehet, úgy, ahogy a másik szeretné. Hiszen a közös jó egy kapcsolatban (bármilyenben) előrébb kell, hogy legyen, mint a saját érdek...

Érdekes felvetés, de mivel én rettentő önző vagyok, viszont általában őszinte, nekem az önzőségem feladni nagyobb tett.

Számomra örök dilemma, hogy annyira akarok szeretni valakit, hogy 60 éven keresztül egyem a káposztástésztát a kedvéért, vagy úgy szeressek valakit, hogy ne kelljen titkolnom, hogy nem szeretem...

Egyre inkább úgy látom, hogy a kétféle szeretet/szerelem kizárja egymást...

Jo volt ezt olvasni egy ferfi szajabol...

Nagyon megható, jó kis írás.:))

Szívet melengető :)