Anno Domini

Nem hiszem, hogy igazat mondanak. Mindenki unásig ismeri ezeket a történeteket a régi időkről. Egyre inkább kezdem azt gondolni, hogy csak az anyák nyugtatják ezzel a gyerekeiket, akiknek szükségük van valami célra ahhoz, hogy satnya, vegetáló lényekből kicsit idősebb satnya vegetáló lényekké "fejlődjenek". Ki ne hallott volna kerekes gépekről, amik maguktól mozogtak? Ki ne hallott volna világító pontokról az égen, amik sosem halványultak el éjjelenként? Ki ne hallott volna óriás növényekről? Gyönyörű lehetett. Ami azt illeti, néha szeretném is elhinni. Csakhogy mikor kinézek a szegényes búvóhely rozsdás fémlemezzel eltorlaszolt ajtaján, elég nehéz elképzelni, hogy valaha más is volt itt, mint kősivatag. Az a néhány kornyadozó halványzöld kezdemény csak arra jó, hogy éppen ne halj éhen. Ugyanúgy csak minimális táplálék a testnek, mint az a néhány eltévedt utazó a léleknek, aki szerint nem vagyunk teljesen egyedül. És sosem voltunk.

Azon gondolkozom, hová tűnnek az emberek. Egyik nap még itt vannak, aztán másnap már hiába keresem őket. Néhányan megint felbukkannak néha, de mivel senki nem törődik a másikkal azon túl, hogy a vacsoráját megvédje tőle, lehet, hogy nem is ugyanazokat látom viszont, akik eltűntek.

Szerencsésnek mondhatom magam. Van egy saját búvóhelyem. Még akkor is, ha csak azért vagyok egyedül benne, mert senki másnak nem kellett. Valahogy baljóslatú érzések fogták el a többieket, mikor ide beléptek. Így hát itt maradt egyedül. Amikor eljött az ideje, hogy saját fészket keressek (egyszerűen, mert az addigi társam új embert vetett a világra), csak bebújtam ide és azóta is itt vagyok.

Én is érzem. De valahogy rám nincs olyan kibírhatatlan hatással. Mintha a többiekhez üvöltene, de hozzám csak suttog. Annyira halkan, hogy nem is értem, mit. Még csak rövid ideje lakom itt, de mivel nem kell félnem, hogy bárki elfoglalja a helyem, egész otthonosan érzem magam.

Néha nappalonként, mikor a szürke ég kivilágosodik annyira, hogy akár a napot is meg lehet pillantani halványan, szinte kedvem támadna előmerészkedni. Persze mindenki tudja, hogy ez egyenlő lenne az öngyilkossággal. Ha a portyázó teremtmények nem is kapnak el, a szemed akkor sem bírná ki huzamosabb ideig a világosságot. Csak éjjel lehet mozogni. Egyszer ugyan majdnem nyílt terepen ért a reggel (a vastag porfelhőn miatt az átmenet a - többé-kevésbé biztonságos - éjszaka és a - teljesen életveszélyes - nappal között akár észrevétlenül is rád támadhat), de még idejében sikerült menedéket találnom egy felfordított rozsdás fémdarab alatt. Nagyjából egyben maradt, következő éjszaka kicsit megvizsgáltam. Elképzelni nem tudom, honnan került oda és ki mire használhatta vajon. Egy ideig gondolkodtam rajta, hogy hazavonszolom, alkalmas lenne akár alváshoz is, de túl nehéznek bizonyult. Akkorra ráadásul már majdnem két napja szinte egy falatot sem ettem.
A következő éjszaka megint ki kell mennem. Az a néhány bogyó és kemény termés, amit tegnap gyűjtöttem, nem lesz elég már holnapra. Egyre nagyobb körben kell keresgélnünk. Lassan megint eljön az idő, mikor az egész csapatnak tovább kell állnia.

Nem beszélünk. Senki nem beszél. Valahogy mindenki tudja, mikor jött el a megfelelő alkalom.

Csak én nem. Én csak hozzájuk csapódok és reménykedem, hogy a következő letelepedési helyen is lesz egy elátkozott odú, ami senki másnak nem kell.