Randi 4. A les. (megtörtént események alapján)

Viharos időket éltünk meg. Bekamuzott terhesség, otthoni lebukás másodszor, pedig épp nincs köztünk semmi hónapok óta, kapcsolati válsághalmaz. Próbáltam nem felvenni ezt a szálat, végülis a világ megy tovább, ugyan miért legyek depressziós? Nem könnyű, de csak lesz jobb.
Lett.
Üzenetem jött. Olvasom, hogy milyen vagyok, meg hogy mit basztam el, pedig szeretett. Zseniális. Végülis tényleg én hagytam el magamat, nem? Sebaj. Beszéljünk! Titkon még örülök is, hogy újra kapcsolatban vagyunk. Húzunk egy vonalat, legyen minden új! Oké, ez jó ötlet. Napok után újabb találkozót beszélünk meg. Várom ám, jó lenne újra látni.
Egy városból kivezető úton haladunk. Nem megyünk messzire, de jó kalandnak tűnik. Jártunk már arrafelé, amikor régebben helyet keresve kirándultunk. Van ott egy vadles. Nekem már akkor megmozgatta a fantáziámat. Nem tudja, hogy oda tartunk, bár konkrétumokat én se terveztem el. A helyszín bolygatta a fantáziámat, most pedig odaviszem. Megállunk. Próbálom úgy, hogy az autót ne lássák a földútról. Nincs forgalom, de mégis, ha valaki arra téved, ne kíváncsiskodjon. Ráparancsolok, hogy vetkőzzön. Meglepődik, de nekiáll. Kérdezősködik, nem válaszolok, csak mondom, hogy szálljon ki, ha kész van. Engedelmeskedik. Fogom a hátizsákomat, lezárom az autót. A leshez megyünk, megkérem, hogy másszon fel a létrán. Nem akar. Erre megfenyegetem, hogy akkor pedig ahhoz fogom kikötni és elverem a melleit, de úgy, ahogy el se tudja képzelni. Elindul. Fél, mert nem bírja a magasságot. Nem tudtam. Segítek neki. Alulról. Felérünk.
A zsákban tépőzáras pántokat hoztam, pici vibrit, olajat, kötelet, csipeszt, fóliát, tudom is én még mit. Mindegy is. A pántok kerülnek elő. Fedett les, jó a tetőszerkezet. A kezére tesszük a pántokat, a kötözőket áthúzom egy-egy tetőlécen. Széttárt kezekkel, kifeszítve áll. Úgy akarom, hogy kicsit lábujjhegyen álljon, ha a lábait terpesztem. Nem kötöm ki a lábait. Kérdezi, hogy mi lesz. Erre kap egyet a seggére. És még többet. Mocorog, kifordul az ütések elől, de nem hangos. És a derekánál, hasánál fogva visszafordítom, hogy ütni tudjam. Abbahagyom, hozzásimulok hátulról, megfogom a melleit és csókolgatom a nyakát. Aztán elé állok, a hajába markolok, csókolom. Ideje vetkőznöm. Ledobom a ruháimat. A nadrágom bőr övét kihúzom. Összehajtom, csattogtatom. -Ugye nem? -kérdezi. -De igen... és csatt. Gyengéden. Tetszik neki. Elkezdem a fenekét ütni vele. Először finoman, majd egyre erősebben. Megtalálom azt a határt, ami még elviselhető. Ficánkol, forgolódik, de mindig irányba állítom. A mellébe markolok, úgy rángatom helyre. Fél óra biztos eltelt már így. Nem sajnálom, úgy tűnik, élvezi is. Paskolom a combjait kívül-belül, hogy pihenjen a feneke. A puncija nedves. De nem piszkálom. Még elverem a csuklómra tekert övvel, aztán abbahagyom. Kicsit gonosz voltam, az öv végét használtam, nem hajtottam félbe. De így csípősebb. Leengedem a kezeit, kicsit kifutott belőlük a vér, időt adok, hogy helyrejöjjön. Leülünk a kispadra, szeretgetem. Nem beszélünk a történtekről. Aztán hanyatt döntöm, a kispadon, a bokáit fogom és keményen beakasztok neki. Meglepődik, de élvezi. Kényelmetlen a vékony deszka, felállunk. A les ablakában támaszkodik, pucsít. Hátulról dugom meg, húzom a haját, a melleit fogdosom. Nem fenekelem közben, elég volt az öv hatékony csattogása. Elélvez. Ennek hatására én is a csúcsra jutok. Izgató, amikor jó neki. Szeretem a hangját, a mozgását.
Beszélgetünk. Hűvös van. Lemászunk, a kocsiban összebújva folytatjuk. Késő van. Felöltözünk, rendezzük sorainkat, hazaindulunk.
Másnap írt, hogy nagyon jó volt a randink, imádta a fenekelést. Csakhogy hajnalban külföldre indult, hiába tett párnákat a sejhaja alá, nehezen tudott ülni rajta, úgy fájt neki. Nem tudtam, nem mondta. Kinn volt egy hétig, nem láttuk egymást. Kibírtuk, annyi minden történt már velünk, hogy ez nem oszt, nem szoroz. Különben is, kis hirtelen ő, kiszámíthatatlan. Ezt közölte az első randinkon is, nem lepett meg. De a kedve jó volt, gyakran írt, alig győztem válasszal. Vártam, hogy hazajöjjön...