Hazugság

Mai nap margójára 🖤

Délután átkopogtam a szomszéd nénihez. Aggódtam, jól van-e a nagy melegben?

Pár perc kellett, mire elkezdte nyitni a zárat. Hallottam a kulcscsomó bizonytalan csörgését...

Halálra vált arccal, hófehér bőrrel botorkált elő a sötét lakásból, amiből tódult ki a hőség...

– Csókolom, itt lakom a szomszédban, meg tetszik ismerni? – kérdeztem picit riadtan.

– Hát... mindig máshogy néz ki, fiatalasszony... – szólt a néni bizonytalanul.Elmosolyodtam.

– Hát igen... de akkor tetszik tudni, ki vagyok, ugye?

– Persze – válaszolta a néni egyre zavartabban.

Szerintem azt hitte, bolond vagyok...

– Azért csöngettem be, hogy megkérdezzem, minden rendben van-e? Nagy a meleg, tudok segíteni valamiben?

– Jaj, nem kell, aranyos, van, aki ellásson, pár naponta felnéz hozzám.

– Pár naponta?! Csókolom, hőségriadó van... – kezdett felmenni a vérnyomásom.

Nem tudtam eldönteni, hogy zavart-e a néni, megijedt tőlem, rosszul van, vagy simán öreg...

– Nem baj, tessék figyelni, ha bármi gond van, kellene bármit intézni, tessék szólni, segítek!

– Jaj, nagyon kedves... – majd becsukta az ajtót...

Nem szégyellem, sírva fakadtam az utolsó szavainál.

Néztem elfogyó kis testét, zavarodott viselkedését, és minden fájdalmat megéreztem egyetlen pillanat alatt...

A kétségbeesést, a magányt, a lassú, értelmetlen várakozást a halálra...

Elcsukló hangon köszöntem el, és ciki vagy sem, de megszakadt a szívem...

A hiperszenzitivitás átka, hogy mindent érzünk...

Leballagtam a Lidlbe, épp raklappal tolták ki a vizeket, gyorsan elkaptam 2 zsugort, és elindultam vele haza. Felballagtam a lépcsőn, már magam is csak kovályogtam, szédültem, de igyekeztem mosolyogni, amikor újra ajtót nyitott a kopogásomra.

– Csókolom, megint én vagyok... Nem fér el a víz a hűtőmben – hazudtam –, ha nem sértem meg, el tetszene fogadni?

– Hát... nagyon kedves... – szólt a néni, és elpityeredett.

Nem tudtam, talán már nem is akartam leplezni a saját érzéseimet, így megfogtam csontsovány, szürke, kis törékeny kezeit, ránéztem, miközben mind a ketten bőgtünk... Mosolyogtam.

– Ne tessék aggódni, nincs egyedül...

Pont úgy érzékenyültem el, mint most is, ahogy e sorokat írom...

Az élet legnagyobb tragédiája úgy meghalni, hogy egy kibaszott 12 lakásos társasházban senki nem nyitja ránk az ajtót...

Egy-egy vékony fal választ minket el egymástól, mégis világok messzesége ver gátat közénk... Tragédia...

Nem kérek sokat, hidd el, és biztos vagyok benne, ha megteszed, a lelked hatalmasra fog duzzadni:

Holnap csak egy emberhez lépj oda, és kérdezd meg: mit segíthetsz?!

Csak egy embernek mondd el, hogy nincs egyedül.

Csak egyszer legyen fontosabb egy jó szó a saját, önző kis világodnál...

Köszönöm a figyelmet! 🙏

Sillyke