Néha megállítom az időt. Mintha.
Ülök, fekszem, ülök, fekszem az ágyamban négy napja, a sárga függönyökön át beárad a napfény, a hálóban finom hűvös, a madarak hallatszódnak és néha a szomszéd pakolászása. Civilizált anyaméh, magam építette tér. Biztonság, filmek, frissen pirított, kandírozott mandula. Még forró. Mindent lehet itt bent, de semmit nem kell, talán örökre.
Valami ilyenkor áthuzalozódik a fejemben, egy olyan tudatállapotba kerülök, ami után másként látok dolgokat. Majd. Itt, most nem nagyon gondolkodom, végre csak létezem. És hagyok egy jelet magamnak ebből a világomból, kicsit nehéz ugyan artikulálni, nem annyira verbális ez a hely. Kenődő, ködös és puha.
Távoli a kis fügefa, a holnapi színház. A vendégeim, a partnereim, a gyerekeim. Itt bennem mindenem, ami vagyok, az összes rétegemben. Csak én, mozdulatlanul, a fehér pötty nélküli jin jel.
Comments (0)