Nem tartozik senkihez, bárkié lehet

Az embereknek nem szabadna olyannal élniük, aki nem szereti őket.
Rögzülnek a rossz szokások, az érzékelés hibás, és a működés roncsolódik. Végül fel sem fog tűnni, hogy valami (talán végleg) elromlott.

Túlságosan sokat hazudtunk.
Szörnyen szerettelek. Téged. A szörnyem.
Kinyitottál. Hol lassan bontogatva, hol tépve, őrjöngve törtél be. De kinyitottál.
Tudod, úgy éreztem, hogy tökéletesen összeillik a lényünk. Rád nézve tükörbe néztem. Utáltam, mégis így kezdtem szeretni, amit látok. Magamat- benned.
De ez mindig titok maradt. Maximum pár soha meg nem nézett felvételen látszik, ahogy beleolvadtunk egymásba, mint két összeolvadó ér, egy soha nem létező szervet táplálva.
Fel kellett volna vállalni. Azt, hogy szeretlek, és azt, hogy szeretsz. Ha nem mondjuk ki annyit magabiztosan, hogy soha nem volt köztünk semmi; hogy nem jelentünk egymásnak semmit, talán máshogy alakul.
Most viszont nem működünk.
Vicces, hogy egyszerre romlottunk el.
Neked tönkrement a játékod, én meg elfelejtettem szeretni.

Hogyan is működhetne?!
Hogyan lehetne jónak lenni valakivel, ha nem veszel meg érte? Ha nincs meg az őrült várakozás; a szétrobbanó mellkas; ha nincs hiány?
De ha egyszer nem akartad, hogy szeresselek...

Mindig féltem tőle, hogy soha nem fog menni, hogy elnyomjam az érzéseim. Tudatosan nem is sikerült volna igazán.
Most pedig már attól félek, hogy többet nem fogok rendesen működni.
Nem megy, csak a nemszeretés.