Őrült vagyok vagy éhes?

Egy regényt lehetne írni a részletes és tárgyilagos történésekből az életünkben. Ha írok neked, kérdőn nézek a barátomra, mit leskelődik? Neki ez a szappanopera... a mi kis életünk. Jobb, mint bármelyik sorozat. Ezt mondjuk megértem.

Egy közeli barátom szeret vámpírként emlegetni, de a bevésődés az a vérfarkasoknál van, ugye? Régen jobban tudtam ezt...

Azt hiszitek, megőrültem, pedig esküszöm, felfogom, mi történik. Talán nem tanultam meg türtőztetni magam, egy lehetséges tábla csokiért, ha a kockákat nagyobb eséllyel kapom meg azonnal, hisz azt már megtapasztaltam.

Egy párhuzamos univerzumban talán megkapom az egész édességes, vagy soha többé nem veszek a számba egy falatot se, hiába ígérgetitek, csak azt érem el, hogy lemondok a néhány kockáról is.

Én nem változtam? De. Már leszarom, ha nem vagytok képesek felfogni, milyen éhes vagyok. Mutassatok egy embert, aki le tud róla mondani, ha csokiban fürdött, azzal kelt és azzal feküdt. Csak a szátok nagy.

Lehet könnyebb lenne, ha nem csak a tejmenteset tudnám megenni, és akkora választékom lehetne, mint nektek. Akkor igazat is adnék. Talán.

Talán éltem már magammal annyit, hogy tudjam, egyetlen ízlett nekem negyed évszázad alatt. Kicsi az esélye, hogy még egyszer valami elviselhető ízű lesz. Tudom, nem sok idő dupla ennyihez képest, de szerintem elég reprezentatív.

Nem vagyok elég türelmes? Nem biztos, hogy a türelem bárhová vezet. Így is elhalad mellettem az élet, és úgy is. Így legalább megvan az illúzió, hogy tettem ellene.

Szóval nyitott a kérdés, hol kezdődik az őrület? Két valóság párhuzamos érzékelése után vagy előtt?