.... remegő térddel

Sokat emlékezem. Gondolom,mert vén vagyok....és itthon vagyok...emlékek jönnek. Férfiakról az életemben. Valami megmagyarázhatatlan dolog ez,amikor csak a semmiből előbukkannak régen volt érzések. Ahogy a sok felépített fal lassan,de biztosan omladozik a nemtúlszép lelkem körül.
A napokban kúszott bele a tudatomba,vagyis vissza valaki....még az első regisztrációm környékén,bàr akkor màr azt hiszem,pàr éve tag voltam. Pontosan nem emlékszem,hogyan is kezdtük el a beszélgetést. Nem is lényeges.
Éjszakàs voltam az intenzíven...és bejött hozzám. Zöld békaruhàmban slattyogtam lefelé a lépcsőn. Beszélgettünk a lépcsőházban.
Annyira vonzó volt és olyan lehengerlő,hogy talàn azóta se talàlkoztam hasonlóval sem.
Nem történt semmi,csak belefulladtam a csókjàba,ahogy szinte feltolt a falnak dőlve a bejàratnàl.
És otthagyott....
Csajok,akik ezt olvassàtok....voltatok úgy,hogy annyira remegett a làbatok egy férfitől,hogy tàmaszkodni kellett valahova,hogy ne essetek össze?
Így jàrtam.... hosszú percekig gondolkodtam,hogy nem tudok felmenni a lépcsőn...
Akkor éjjel holdkórosként bolyongtam. Aztán írtam és kerestem, úgy viselkedtem,mint egy idióta.
Pedig tudtam,hogy soha többé nem fogom làtni.
Elsodort. Aztán kijózanító volt a felismerés,hogy ennyi volt.
Persze tudtam, tomboltam....hogy ez nemcsak az én érzésem volt. Hogy nem vagyok hülye,hogy megijedt....hogy el kell fogadnom.
Sose felejtettem el.
Nem értem,miért jutott eszembe most....fura.

Ahogy végigolvastam most...a bőröm alà kúszik és összeszorítja a torkom...és a könnyek peregnek ...nem fàj,csak a szívem olyan gyorsan túl tud csordulni mostanában.... hogy könnyezni kell...