„A Zárt Szoba IV.” – Hajnal

Sub – 05:14

Amikor felébredtem, először nem tudtam, hol vagyok. A sötét már nem volt fekete, csak mélykék. A szobát valami puha derengés ölelte körül, mintha a hajnal sem akarta volna megzavarni az éjszaka csendjét.

Ő ott ült mellettem. Ruhában. A tekintete rajtam.

Nem volt se korbács, se kötél a kezében.

Csak egy bögre forró tea.

– Felébredtél – mondta halkan. Nem kérdés volt, hanem kijelentés. Ahogy mindig.

Félrebillentem a fejem, és csak ennyit mondtam:

– Igen, Uram.

Nem volt szerep. Csak a hangomban maradt ott az a szó. Mint egy nyomot hagyó érintés, ami nem a bőrömön, hanem a lényem mélyén maradt ott.

Elvette az egyik kezem, és a bögrét belehelyezte. Nem itatott meg, engem bízott meg vele. És ez valahogy többet jelentett, mint amikor előző este a számba adta a parancsot.

Még nem beszéltünk a történtekről.

Még nem is kellett.

A teste melege ott volt a levegőben, a kötél lenyomata még ott húzódott a csuklómon. Édesen sajgott – a legfinomabb emlék.

A hajnal olyan volt, mint ő, nem tolakodó, de jelenlévő.

És én, először teljesen biztonságban voltam.

Dom – 05:17

Figyeltem őt, ahogy aludt. A teste nyugodt volt, de még most is tartotta magán a játékom jeleit. Apró vörös nyomok, gyűrött bőr, enyhe remegés az ujjakban, ahogy az álom maradékai lassan kicsúsztak belőle.

A pohár teát már korábban elkészítettem. Tudtam, hogy mire felébred, nem hideget akar majd. Nem vizet. Hanem törődést.

Amikor kinyitotta a szemét, nem lepődtem meg. Csak néztem vissza rá, csendesen.

És akkor jött az a szó: „Uram”.

Nem azért hatott meg, mert kimondta. Hanem ahogyan. Ott már nem volt benne megfelelés. Ott már az őszinteség volt.

Önmaga volt.

Leültem mellé, nem kellett mondanom semmit. Tudtam, most jön az a rész, amit a kötelek nem tudnak megadni. A csend, amiben újjáépül.

És abban a csendben, ahogy a bögre a kezében gőzölgött, egy gondolat motoszkált bennem:

Ez már nem játék.

És sosem is volt csak az.