Taknyolni tudni kell.

Édesapám, 2003-ban 5. lett a Japánban rendezett, judo senior világbajnokságon. Már 8 éve nem cselgáncsozik, mert 2010 decemberében szívrohama volt. Nem kell aggódni, kiváló egészségnek örvend, és nem a betegségekről fogok írni.

Tegnap kora este találkozóm volt Úrnőmmel. Siettem és meg akartam neki írni, hogy már úton vagyok, közben egy válltáska a hátamon, a kezemben egy kisebb bőrönd, a másik kezemben pedig egy teli szatyor. Akkorát sikerült taknyolnom ezzel a kombinációval, mint egy felhőkarcoló.

Még tini koromban édesapám kötelezett rá, hogy versenyzőkkel együtt cselgáncsozzak. Heti négyszer két óra edzésen vettem részt, péntekenként színitanodába járattak a szüleim, hogy fejlődjön a szociális érzékem és az önkifejezésem.

A judónak legalább két dolgot köszönhetek: mikor az Egyesült Államokban tanultam, csatlakoztam a helyi középiskola birkózó csapatához, és a kiváló edzőknek, valamint a cselgáncsos múltamnak -a csapattársaim Daniel sannak becéztek a cselgáncsos múltam miatt,- köszönhetően megnyertem a Karácsony Kupát (4 győzelem-0 vereség mérleggel). Azonban egy éltre eszóló dolgot legalább megtanultam a cselgáncsnak köszönhetően, azt, hogy hogyan kell esni.

Tegnap is úgy estem el, hogy bár nagyot repültem előre, a kezeimmel tompítottam és egy kisebb bal térd horzsoláson kívül nem esett bajom. Ahogy elzuhantam egy huszonéves srác és egy 40-es busz sofőr egyből odaszaladtak, hogy jól vagyok-e, miközben én röhögtem saját magamon. Nagyon megköszöntem, hogy egyből a segítségemre siettek. Szerencsére volt nálam két sör, amit egy régi barátomtól kaptam. A fiatalember először nem akarta elfogadni, de "rátukmáltam", az idősebb úriember pedig elmondta, hogy buszsofőr, ezért nem iszik. Nem tagadom most jól esik az a sör, de nagyon megérdemelte volna ő is.

Többek közt azért is örültem, hogy a segítségemre siettek, mert a minap egy beszélgetésben hangzott el az, hogy Magyarországon mindenki lusta és hanyag és magasról sz@rik másokra. Itt azonban ennek tökéletes ellentétét tapasztalhattam meg.

A Nagy Esés előtt 20-25 percet beszélgettem telefonon egy régi, BDSM-es ismerősömmel, akivel többek közt arról is beszélgettünk, hogy mennyire rossz is az, hogy a BDSM világában az emberek gyakran teljesen ismeretlenül meg/elítélik egymást. Őt kifejezetten zavarta, hogy ennek mint közszereplő - ő nevezett engem így- fokozottan ki vagyok téve. A jogos kritikákat szerintem elfogadom, a konstruktívakért pedig hálás szoktam lenni. Amikor pedig hibázok, belátom és bocsánatot kérek, illetve igyekszem jóvá tenni a vétkemet. Sajnos ez nem sikerül mindig, és ahogy a telefonos beszélgetőtársam is mondta "Te egy igen egyedi és nehéz eset vagy Dani." Nem tagadom.

Azonban, amikor valaki a barátjának, másodunokatestvérének papagájának sárkánytojásától hallott rólam valamit, azzal mit kellene kezdenem?

Mikor két éve a romániai Branben voltam egy három napos BDSM táborban eleinte féltem, hogy gondok lehetnek, amiért magyarként megyek oda. Semmi probléma nem volt. Ahogy a segítségemre siető férfiakat sem érdekelte, hogy "perverz" vagyok-e, van-e kiskutyám, vagy gyerekeim, tavaly novemberben a szerb BDSM Közösséget sem zavarta, hogy magyar vagyok, jól éreztük magunkat együtt egy helyi BDSM buliban.

Úgy tartja a mondás, hogy Istenen kívül senki sem tökéletes, azonban, ahogy meg lehet tanulni ügyesen taknyolni, úgy az is tanulható, hogy hogyan ne legyünk előítéletesek, és hogyan viselkedjünk segítőkészen és kulturáltan egymással.