A kezdetek

Mint írtam, gyerekkoromban már "furcsa" dolgok kezdtek el érdekelni. A kiszolgáltatottság és tehetetlenség érzésének szeretete alakult ki legkorábban. És jött később amit évtizedek múlásával se tudtam hova tenni. Szeretni azt, hogy fájdalmat okozzak másnak? Hamar láttam, hogy a vessző másik oldalán más lehet másnak. De nem nekem...

Sokáig kerestem a forrást. Sok "szakértő" vélemény hasonlítja ezt a Stockholm szindrómához (megtanulni élvezni a leküzdhetetlent), de akkor valami nagyon mélyen el lehet temetve. 3-4 éves koromból emlékszem első fóbiám kialakulásának momentumára is.
Nagyon sokáig nem hittem el, hogy egyesek nem képesek a fájdalmat élvezni. Még tanulmány is született az endorfin fájdalomcsökkentő és kéjérzést kiváltó együttes hatásáról is...
De láttam amit láttam, az emberek egyre növekvő hányadát skatulyáztam be nem normálisként. Háborút akartam indítani felbuzdulva egyes esetektől (szivárvány és társai), de rádöbbentem idehaza kicsi az erő. És lehet magam is túl arrogáns voltam :) (nah igen, ő volt Lestat(h)...
Azóta laikusok szemével született "dokumentumfilmek" láttak napvilágot. Sokadjával. Kezdtem ismét azt keresni, miért vagyok olyan "elcseszett", hogy szeretem a fájdalmat.
A szadista énemmel legközelebbről csak olyan remekművek foglalkoztak, amik tudatták velem, hogy ő csak egy sötét utas (kicsit lesarkítva). Kezelhető...
De közben mégis azt látom, hogy az ókorban is szerették a gladiátor játékokat, ahol végtagok hullottak porba (messze nem hasonlítanám egy mellbimbicsípéshez), és későbbiekben is a nyers erő számított inkább a hasbaduma ellenében. Álszentség. A legbosszantóbb...

Ezek messze a végletekig menő gondolatok voltak. De rájöttem azóta is pár dologra:
1. a "szenvedő" fél helyzetmegítélése nemcsak hogy mérvadó, de gyökeresen is változhat, sorsdöntő lehet számára
2. a "szenvedő" fél dönti el hogy éli meg a dolgokat. Számomra a továbblépés határát a félelem testesíti meg. Lehet más is "csak" fél. Ezt nem tudom megerősíteni, mert akkori párommal nem lehetett túl sokat beszélni a témáról. Annyit tudok hogy ő is fél a fájdalomtól, mint én (csak számomra leküzdendő akadály, nem mindenáron elkerülendő dolog)...
3. nem láttam//olvastam még az irodalomban olyan művet, ami hitelesen leírná a két félben lejátszódó érzelmeket. Még De Sade is csak az egyik oldalt ábrázolta. Nem is óhajtott ilyesmibe belemenni, megmaradt a klasszikus férfi személy erősen kontrasztosított ábrázolásánál. És ez oly sok emberben él alapjában véve... Ösztönök lassabban halnak, mint a szocializáció során generációkon át ránk ragadt dolgok...
4. Masochot nem olvastam, és nem is igazán kötne le. De a fájdalom többféleképpen kezelhető - véleményem szerint-, ha elfogadni nem lehet. Önmagában lehet száműzni, kiélni, de az okozója fontosabb. El kell hogy fogadjam, nem csak mert ő akarja...
De ott van a mástól nem függő, személytől függetlenül megjelenő fájdalmak is. Ezekkel szemben is sokkal célravezetőbbnek találtam a szembenézést, a megélést, mint az ignorálást...

Ezen bejegyzésem felületes vizsgálódások alapján született. Semmilyen részleges hivatkozásomat sem tekinteném mérvadónak... Sok unalmas részlettel is lehet tele...
Kritikákat szívesen várok, még ha sokkal műveltebb is az illető, én nem vagyok, de igyekszem felnőni a vitához...