bdsm, sub meglátások, férfi szemmel...

Akárhogyan is vesszük, nem feltétlenül könnyű ez az egész. Legalábbis ha az ember szereti, akarja átélni, megélni az élményt és önkéntelenül is beleadja önmagát.
Férfiként az én- és öntudat tiltakozik. Férfiként van egy eredendő kódolás, ami leszabályozza azt, hogy a természet koronájaként sub legyek.
Hiszen önálló, racionális (?!), gondolkodó, művészet kedvelő, modern ember vagyok. Megkötöm a nyakkendőmet, beindítom az autómat és ledirigálom a napomat.
De akkor miért van az, hogy ott és akkor mégis újra megadom magam, behódolok, a női dominancia hatása alá kerülök... Miért van az, hogy a nő csalhatatlanul megérzi a máz alatti gyenge pontot és maradéktalanul elveszi ami élvezetet okoz neki? A percekkel azelőtti komoly férfi egy térdelő meztelen alak lett, akit a nő egyszerűen megköt, irányít, lehord, terel és még megannyi ínyencséget tesz vele...
Elég ha belép és kopogva a sarkain odalép és vége. Szótlanul tűröm, mint egy engedelmes szolga, hogy a nyakamra tegye a bőrövet...
És most, ahogy ezeket is leírom, nem tudok másra gondolni, mint aharisnyás női lábra, a hajamba túró hosszú körmű női kézre.
Egyébként elképesztő, hogy egy finom dáma miként tud úgy kávézni, beszélgetni, mosolyogni, hogy kicsi idő múlva rángassa a pórázt, hogy a megalázó tálból etetés is nehézzé váljon.
De képtelenség erről lemondani.
Újra és újra kell, kellene...
(Most épp nagyon hiányzik, de ez titok...)