A BDSM legveszélyesebb embere

Ha megkérdeznénk a BDSM-közösség tagjait, hogy szerintük ki jelenti a legnagyobb veszélyt, valószínűleg nagyon hasonló válaszokat kapnánk. A legtöbben a manipulátort, a nárcisztikust, a bántalmazót vagy a ragadozót említenék. Azokat az embereket, akiket könnyű felismerni, és akikkel szemben a közösség viszonylag egységes erkölcsi álláspontot képvisel. Csakhogy szerintem nem ők a legveszélyesebbek.

A legveszélyesebb ember ugyanis ritkán hangos. Nem fenyeget, nem ordít, és nem feltétlenül akar uralkodni másokon. Sokszor éppen ellenkezőleg. Intelligensnek, műveltnek és reflektívnek tűnik. Pszichológiai fogalmakkal beszél, önismereti modellekben gondolkodik, traumáról, kötődési mintákról, projekcióról vagy neurodiverzitásról ír, és látszólag minden mondata a tudatosságot, a biztonságot és a kommunikáció fontosságát szolgálja.

Mielőtt azonban továbbmennénk, szeretnék feltenni egy kérdést. Miközben ezt olvastad, vajon megjelent valaki a fejedben? Egy blogger? Egy influenszer? Egy BDSM-szervező? Egy önjelölt szakértő? Valaki, akire szerinted ez az egész biztosan ráillik. Ne aggódj, nem kell válaszolnod. Elég, ha ezt a gondolatot egyelőre félreteszed. A végén még visszatérünk rá.

A probléma egyébként nem ezekkel a fogalmakkal van. Szükségünk van rájuk. A BDSM éppen attól különbözik számos más kapcsolati dinamikától, hogy a beleegyezés, a kommunikáció és a határok tudatos megbeszélésére épül. A baj akkor kezdődik, amikor a fogalmak már nem a megértést szolgálják, hanem átveszik annak helyét. Amikor a másik ember története helyett már kész magyarázatokat hallunk, és mire valaki végigmondhatná, hogy mit élt át, már meg is kapja a diagnózist, a szerepet vagy a pszichológiai értelmezést.

Erről jut eszembe egy nemrég lezajlott beszélgetés. Itt következne az a rész, ahol egy korrekt blogban azt írnám, hogy "egy bloggerrel folytatott vita során". Csakhogy most szeretném kipróbálni a hihetetlenül trendi és progresszív call out culture egyik kedvenc technikáját, ezért nevezzük is néven: Hegedűs Bettináról, a NEManya blog szerzőjéről van szó, aki nemrég egy interjúban is beszélt a BDSM-ről, a szexualitásról és a társadalmi megszégyenítésről. (Igen, tudom. Ide most kénytelen vagyok odaírni, hogy ez irónia volt. Ezzel pedig az irónia hivatalosan is megszűnt iróniának lenni.)

Mielőtt azonban bárki félreértené, nem azért hozom fel ezt a beszélgetést, mert szerintem Bettina tévedett. Éppen ellenkezőleg. Azért, mert ritkán fordul elő, hogy egy internetes vita végén nem mélyebb lesz a lövészárok, hanem árnyaltabb a közös álláspont. Ez pedig szerintem önmagában is figyelemre méltó.

A vita egyetlen mondat körül bontakozott ki. Bettina azt írta, hogy amikor emberek másokat a szexualitásuk miatt próbálnak megszégyeníteni, az az esetek nagy részében saját szexuális eredetű szorongásból fakad. Én erre nem azt válaszoltam, hogy ilyen mechanizmus nem létezik. Nem is ezt vitattam. Egészen mást kérdeztem.

Azt kérdeztem, hogy ezt miből tudjuk?

Egy facebook kommentből hogyan lehet valaki belső világára következtetni? Hogyan jutunk el néhány nyilvános mondatból odáig, hogy már nemcsak azt tudjuk, mit gondol az illető, hanem azt is, hogy valójában miért gondolja? Hol van az a pont, ahol egy lehetséges pszichológiai magyarázatból látszólag bizonyosság lesz?

A válasz számomra meglepően érdekes volt. Bettina nem ragaszkodott ahhoz, hogy a mondata tudományos állításként legyen értelmezve. Éppen ellenkezőleg: azt mondta, hogy ez egy retorikai túlzás, egy szemléletes megfogalmazás, amely egy létező társadalmi jelenségre próbál rámutatni, nem pedig pszichológiai diagnózist kíván felállítani.

Első hallásra ezzel a vita akár le is zárulhatott volna. Valójában azonban ekkor kezdett igazán érdekessé válni.

Mert miközben olvastam a válaszát, rájöttem valamire magammal kapcsolatban is. Korábban én is pontosan ugyanezt csináltam. Én is szerettem olyan retorikai állításokat megfogalmazni, amelyek mögé pszichológiai szakirodalmat lehetett állítani. Nem azért, mert tudományos bizonyítéknak tekintettem őket, hanem mert ettől az egész mélyebbnek, átgondoltabbnak és hitelesebbnek hatott.

És talán éppen ez az, ami ma már zavar. Nem maga a pszichológia, hanem az, ahogyan egyre gyakrabban kölcsönadja a tekintélyét olyan retorikai állításoknak, amelyek önmagukban legfeljebb hipotézisek lennének. Mert amikor egy szemléletes megfogalmazást pszichológiai fogalmakkal és szakirodalommal kezdünk alátámasztani, óhatatlanul azt a benyomást keltjük, mintha a következtetés is tudományosan igazolt lenne. Pedig a kettő nem ugyanaz. A pszichológia valóban leírhat olyan mechanizmusokat, mint a projekció, a szégyen vagy a kompenzáció. Abból azonban még nem következik, hogy egy konkrét Facebook-komment mögött biztosan ezek közül melyik működik. A pszichológia hipotéziseket fogalmaz meg, nem gondolatolvasást végez. Ez apró különbségnek tűnik, szerintem azonban egyáltalán nem az.

R. D. Laing több mint hatvan évvel ezelőtt arra figyelmeztetett, hogy a diagnózis könnyen a megértés helyére léphet. Attól, hogy egy jelenséget elnevezünk, még nem biztos, hogy valóban megértettük, és a fogalmak sokszor nemcsak leírják, hanem alakítják is azt, ahogyan a másik emberre tekintünk. Ez a felismerés ma talán még aktuálisabb, mint Laing korában, mert soha nem volt még ennyire könnyű kész pszichológiai modelleket alkalmazni egymásra. És talán egy lépéssel tovább is mentünk. Ma már nemcsak a pszichiátria vagy a pszichológia használ szaknyelvet, hanem a közösségi média is. A terápiás nyelvezet lassan a hétköznapi viták részévé vált. Ha valaki kritizál, akkor projekció. Ha felháborodik, akkor identitásfenyegetést él át. Ha megszégyenít másokat, akkor biztos saját szégyenét kompenzálja. Lehet, hogy ezek közül valamelyik igaz. De ugyanilyen könnyű lenne ugyanebből a néhány mondatból felépíteni egy teljesen más pszichológiai történetet is. És valószínűleg pontosan ugyanennyi bizonyítékunk lenne rá.

Itt válik igazán érdekessé a call out culture jelensége is. Félreértés ne essék, szerintem rengeteg fontos társadalmi problémára hívta fel a figyelmet, és sok olyan történetet tett láthatóvá, ami korábban láthatatlan maradt. A módszere azonban egyre gyakrabban ugyanarra az eszközre épül, amelyet bírál. Nem egyszerűen azt kérdezi, hogy igaz-e egy állítás, hanem azt is, milyen embernek kell lenned ahhoz, hogy ezt az állítást megfogalmazd. A vita fókusza így lassan áthelyeződik az érvekről az emberre, majd az emberről annak feltételezett lelki működésére. Mire pedig ezt észrevesszük, már nem állításokat vitatunk, hanem egymást próbáljuk megfejteni.

A BDSM közösség különösen fogékony erre, hiszen természetes módon sokat beszél traumáról, kötődési stílusokról, red flagekről, nárcizmusról, projekcióról vagy neurodiverzitásról. Ezek önmagukban rendkívül hasznos fogalmak. A veszély nem bennük rejlik, hanem abban a pillanatban, amikor a kíváncsiságot felváltja az értelmezési fölény. Amikor már nem azt kérdezzük, hogy mit él át a másik, hanem azt, hogy melyik modell illik rá. Már nem történeteket hallgatunk végig, hanem kategóriákat keresünk. Már nem kapcsolatokat próbálunk megérteni, hanem elméleteket igazolunk. A pszichológiai nyelv ekkor már nem hidat épít két ember között, hanem szűrővé válik, amin keresztül minden tapasztalatot előre gyártott minták szerint értelmezünk.

A vicc az egészben az, hogy miközben ezt a jelenséget kritizálom, pontosan tudom, milyen könnyű beleesni. Én is beleestem. Nem egyszer. Talán ezért zavar ennyire. Nem azért, mert kívülről figyelem, hanem mert belülről ismerem. Tudom, milyen csábító érzés egy jól csengő pszichológiai fogalommal elegánsan lezárni egy vitát. Tudom, milyen meggyőzőnek tűnik, amikor egy ember viselkedése hirtelen tökéletesen beleillik egy modellbe. És azt is tudom, milyen nehéz ellenállni annak az érzésnek, hogy most már tényleg értjük a másikat. Pedig lehet, hogy éppen ekkor távolodunk el tőle a legjobban.

És most visszatérnék a blog elején feltett kérdéshez. Arra kértelek, hogy figyeld meg, megjelent-e valaki a fejedben olvasás közben. Lehet, hogy egy blogger. Egy influenszer. Egy BDSM szervező. Egy önjelölt szakértő. Lehet, hogy Hegedűs Bettina. Lehet, hogy valaki egészen más. Az is lehet, hogy egy ponton már én magam.

Ha így történt, akkor nincs ezzel semmi baj. Sőt, teljesen természetes. Csakhogy ez az blog valójában nem róluk szólt, hanem rólunk. Arról a nagyon emberi késztetésről, hogy sokkal gyorsabban akarjuk megfejteni az embereket, mint megérteni őket. Hogy biztonságosabbnak érezzük, ha egy ismerős kategóriába helyezhetjük a másikat, mintha együtt maradnánk a bizonytalansággal. Hogy néha fontosabbnak tűnik megtalálni a megfelelő pszichológiai fogalmat, mint feltenni még egy kérdést. Talán ezért nem a manipulátor a BDSM legveszélyesebb embere, hanem az a kommunikációs kultúra, amelyben lassan fontosabbá válik megmagyarázni az embereket, mint valóban meghallgatni őket. Amikor a diagnózis gyorsabb, mint a kíváncsiság. Amikor az értelmezés megelőzi a megértést. És amikor már nem emberekkel beszélgetünk, hanem a róluk alkotott elméleteinkkel.

Ha ez megtörténik, akkor nemcsak a BDSM veszít valamit önmagából.

Hanem mi is.