A Duna hoz, visz

A parton ülök, kavics a kézben,

csiszolt idő egy régi kőben.

Ezt talán épp te lépted sarka

görgette egyszer a mélybe.

Nem voltál itt – s mégis minden

ismerősnek tűnik most.

A víz halk szava mesél rólad,

sodródó álmokból foltoz.

Messze gurul a kavics, nézem,

körök nyílnak, majd eltűnnek.

Ahogy a part a habot elengedi,

úgy engedlek én is téged.

De a Duna mindig hoz valamit,

nem csak elragad, sodor, feledtet.

Talán egyszer egy újabb kaviccsal

valahol majd visszavezettet.