Csönd

Tele van a csönd. Az egy tőről fakadás végét beszínezi mindaz, ami elevenen áll két lábon: mind, ami sosem volt közös. Mind az is, ami nem illett össze.

"Mindig csak okos kislány voltam, sosem szép."

Sokáig volt homok mindenen, nehogy megszólaljon, minden tárgy üvöltötte a jelentéseket, amiket közösen szőttünk a világra, el kellett hallgatniuk.

Két hatalom büntet, tanít.

Üresség és Unalom.

Sosem vágytam szótlan, cinikus, undorodó és nyugodt tanárokra, mindig a testnevelőimre emlékeztettek. Ezek ketten márpedig ilyenek. Olyanok, mint a reggel nyolc. Tudnám, ki adta nekik a hatalmat, mikor sosem jutalmaznak!

Ma mégis megkaptam az elsőt: az unalom nem az életet altatta el, csak a régi jelentéseket. Az üresség adott teret.

Sokáig nem akartam másik filmet nézni, szerettem, amit írtam, amit írtunk.

Csúnya és zárkózott kislányként a babaházamat rendeztem be a régi, szegény panelben, kartonból lesznek a kanapék most is, mert a kanapé muszáj.

Nem járt erre senki régen, nem mentem ki én sem. A csend nyugodtan hullámzik velem, vízoszloppal eltakarja az érzéseket okozó képeket, de mindent, mindent megmutat... Amíg vége nincs a vetítésnek nem hagy beszélni, írni sem hagy,
nincs még aki beszéljen,
nincs még aki írjon.