Nem játszom...

... a DS orosz rulettjét, ha látlak ilyen nyugodtan pihegni. Minden vagy, amiről álmodtam. Bár kicsi vagy még, nagy lány leszel. Ahogy fekszel...
Édesen, nyugodtan mondod, hogy tehetem Veled is. Mutatod, csillog a szemed.
Én elfordulok a rossz álmaimhoz. Ha ködös a szemem, látod és elhallgatsz. Azt mondod, az bántott, hogy nem vittem ki a szemetet.
Nem ijedsz meg az álmoktól, amiken átmegyek. Türelmes vagy. Pedig férfiakhoz...mind férfiakhoz kötnek.
Meztelen vagy, kendők esnek-kelnek kis hajlataidon. Arisztokrata, apró vonalak, szelíd hullámok.
És tényleg, leszel nekem egyre ártatlanabb.
Itt ülök, és látom, ha másra fogom is a fegyvert, te vagy a falnál, egy szál kendőben, csodálatos, ahogyan nem fázol.
Én fázom.
Én álmodom. Pedig Te alszol.
Álomelemzést tanulsz, olyan szépen kísérsz el,
ahova pedig én megyek vissza, oda talán nem vihetlek mégsem.
Elvigyelek? Jössz velem...? Akkor is, ha oda megyek, ahol a magány félelme van? Hogy mutassam, hogy nézzem meg, mitől rettegtem, ha ilyen társ fogja a kezem közben?
Tisztellek, Gyermek. Zsenge vagy, kéred, hogy karmoljalak fel. És én megteszem, de vajon Veled teszem-e? Nem fájna-e, jobban, mint a sebed, ha tudnád, hogy elképzellek, kiképzellek innen?
Érted megtegyem, hogy nem viszem el magunkat a magány rettegésébe? Hogy álmodjak nélküled viszont, ha elkísérsz oda is?
Nem tudok félni melletted, csak ha téged is megijesztelek, de annál téged, ha magamat nem is, de jobban,
sokkal jobban, a szívemben szeretlek.