Tél és én.

Tátogó fióka torkáról hallom, hogy fájó lehet a létezés, ezzel él a kezdet. Télidőn nyitnikék zaja ömlik a hóval, a sár élő haldoklóként omladozik a csizmám után. Átlépek fölötte, mert mindig bezár a tél. Köddel fedi lényegteli bőröm, szó bennszakad, hang fennakad, és sóhajom orgazmus nélküli. Rámmászott ez a tél, ahogyan lerázhatatlan senkik csüngnek az osztályban azon, akinek épp nincsen padtársa. A buszba későn szállsz föl, s hoppá, ott ül egy, és amíg nincs leszállás, tudod, addig hiába kiabálsz, a többiek kártyázni fognak, és te bizony ittragadtál. Ha a sofőr értené a kamasznyelvet, meg tudnád győzni, de így esélyed sincs, maximum egy pisiszünet. Bámulva nézed a benzinkutakat, hátha ez az az egy.
És próbálod kinntartani amit ő mond, büdös a szája, barátkozni próbál, próbűlod nem-megszánni, és ezzel elhal benned minden kétely és remény, a színek üresek, az ablakot nézed, ahogy göröngyöt hagyott egykori víz.