Reflektálnék magamra

Az előző írásom érzelmektől túlfűtött a fájdalomból táplálkozó, kaotikus gondolatmenet volt. A gyász első fázisa mellkason vágott és szavak formájában kicsapódott, rendezetlenül ömlesztettem és nem tudtam mélységet adni megfelelően a gyász tárgyának.

Szóval most pár nap elteltével ha nem is sokkal de talán valamivel tisztábban tudok gondolkodni.

Nézem a whatsappot reménykedve ,hogy talán jött egy üzenet és fájdalmasan veszem tudomásul a némaságot az online térben. Fáj, de talán így a legjobb.

Miközben bámulom a képernyőt tanakodom magamban. Elképzelhető ,hogy neki is fáj , talán ő is szomorkodva ül valahol, vagy neki ez könnyen megy, boldog és tovább éli az életét ? Hiszen annyi férfi figyelmet kap.

Szerintem mindenki szeretne kapni csak egy kicsit belőle.

Boldogan ül a férje mellett a kocsiban vagy épp szomorú és a férje nem tudja mire vélni a boldogtalanságát? A szeretőjével vidáman kacérkodik vagy csalódottan meséli neki a veszteséget ? Esetleg egy online felületen örömmel fogadja a férfiak bókjait vagy elment a kedve az online tértől ?

Mennyi kérdés van bennem ... Ki gondolta volna másfél évvel ezelőtt, hogy egy ártalmatlan levelezés így fog végződni. A sok boldogság amit okozott a társaságával most az ellenkezőjére fordul a hiányával.

De hálás vagyok neki minden percért amit a figyelméből megkaptam, minden percért amit közös fantáziálásokkal eltöltöttünk. A sok mocskos kis gondolatért amit elültetett a fülemben az érzésért amitől néha úgy éreztem hogy markolja a farkamat annak ellenére ,hogy több száz kilóméter választott el minket. A képekért amivel mindig képes volt tovább piszkálni bennem a vágy tüzét. Na meg az őszinte beszélgetésekért.

Ki gondolta volna ,hogy egy online kapcsolat annyire fontossá tud válni számomra. Furcsa mert nincs semmi ami valóságos lett volna, nem volt érintés, nem volt ölelés, még csak telefonon sem beszéltünk, nem volt semmi ami valóságos lett volna. Mégis a végén itt vagyok valóságos érzésekkel.

Különös világot élünk, hogy ilyen megtörténhet vagy.... csak mi voltunk ennyire különösek.... hogy ennyire vibráltunk, hogy egy húron pendültünk ,hogy tovább tudtuk fűzni a másik gondolatát, hogy ismeretlenül is megismertük egymást.....

Még több kérdés amire csak az idő fog választ adni.

De a szigorú tények továbbra is azok ,hogy sem az idő sem a tér nem volt kedvező ,hogy tovább lehessen vinni ezt a kapcsolatot. Az idő azért mert ő 14 éve házas én pedig 7 éve kapcsolatban élek. A tér meg önmagáért beszél... Európa két különböző pontja. Nem jó kilátások, de ez van. A föld forog tovább és holnap is lesz nap. Valamivel unalmasabb, valamivel szürkébb, de olyan élet lesz ez amit már jól ismerek.

Mégegyszer hálát szeretnék mondani , mert őt akkor adta nekem az élet amikor a legnagyobb szükségem volt rá és lehet azért alakult így mert elég erős és stabil lettem mellette, hogy már nélküle is megbírkózzam mindennel. Ha pedig az élet úgy kívánja akkor lesz egy alkalom amikor egy helyre sodor minket a szél és én akkor rá fogok mosolyogni, mert nincs okom rá ,hogy haragudjak.

Mert szívességet tett azzal ,hogy meghozta azt a döntést ami nekem a legjobb lesz hosszú távon.