Vessződ és botod megvigasztal engem

Iszonyú régen vonz a 23. zsoltár és nem tudtam eddig, miért. Nem vagyok vallásos, bár ateista sem. De nem a Bibliát olvasom általában szabadidőmben. Két dolgot mégis biztosan tudtam:

1. nem értettem, hogy miért vigasztalja az úr vesszője és botja a költői ént
2. de valamitől mégis borzongatóan gyönyörű nekem

Távol álljon tőlem a blaszfémia (ha valaki mégis annak éli meg, elnézését kérem), de azt hiszem, ez egyfajta BDSM-attitűddel felturbózott istenkép. A vesszőzés, mint biztonságot nyújtó, szeretetet kifejező eszköz... Ismerős gondolat?

Akiknek megkoptak az emlékei, azok kedvéért idemásolom. Már az a kontextus is, hogy ezen az oldalon olvasod, további jelentéssel ruházza fel, de enélkül is nyilvánvaló lett számomra, mi tetszett benne annyira, mit éreztem a magaménak:

“Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm. Füves legelőkön terelget, csendes vizekhez vezet engem. Lelkemet felüdíti, igaz ösvényen vezet az ő nevéért. Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy: vessződ és botod megvigasztal engem. Asztalt terítesz nekem ellenségeim szeme láttára. Megkened fejemet olajjal, csordultig van poharam. Bizony, jóságod és szereteted kísér életem minden napján, és az Úr házában lakom egész életemben.” /23. Zsoltár/