Van az a pillanat…

Van az a pillanat, amikor ráharapok a mellbimbójára. Sikít. Sikít, de akkor is tartja. Sőt, ő tette a számba, pedig tudta, hogy mit fogok tenni vele.

Hazaértem.

Ugyanezt érzem, amikor az előtágítatlan popsijába egyetlen, határozott mozdulattal vágom bele a farkam. A keze a levegőt markolja. Nyüszít. De a harmadik lökésre már rápucsít, és én érzem, otthon vagyok. Igen, a fenekében vagyok otthon.

Vagy amikor rajta fekszem, a lábai a nyakamban, a tekintetem az övébe fúródik, megváltoznak a vonásai, régről, nagyon régről ismerem, olyankor mindig rémlik valami kastély, pince, vasrácsos cellák, valami sziget, de picit mindig más. Szóval amikor egymást hipnotizálva baszunk, a farkam a pinájában, de ebben a pózban a gátját fűrészeli, miközben a makkom a hólyagját döfködi, és van az a pillanat, amikor csak annyit mond: szakíts szét! És akkor úgy és akkorát mozdulok, hogy ő sikít egyet és a gátján lévő csipke újabb rojttal gazdagodik. És hörgök és morgok és harapom a talpát és sosem lesz vége.

Vagy amikor a tenyérrel, vonalzóval, paskolóval (szögessel is), korbáccsal elvert pináját, ami már lila és duzzadt, elkezdem meztelen lábháttal “paskolva” rugdosni, és a pinája minden rúgás után spriccel egyet. Ha eltalálom a mértéket és a frekvenciát, egy idő után megváltozik az ő hangja is.

És van az a pillanat, amikor bepisil a fuldoklástól, de esze ágában sincs eltolni magától, miközben én a torkát baszom.

Az enyém. Egészen az enyém.

Amikor a fétispartin a seggembe húzom az arcát, miközben épp fizetek, és ő lelkesen nyal, vagy éppen keményen ujjaz ugyanannál a pultnál,  esetleg a lógós-nagy zacskómat tépi és “nála a korbács”, akkor is tudjuk mindketten, hogy

(…)

Na, ezért. Ezért olyan más ez.