Sírni szeretnék...
Blogs »
Blog - Marilyn »
Sírni szeretnék...
- VIP
- Has public albums
- Has public self pictures
- Has blog
Entries filtered by time
2023. 12. (1)
2023. 11. (1)
2023. 08. (1)
2023. 07. (1)
2023. 06. (1)
2023. 05. (3)
2023. 04. (3)
2023. 03. (4)
2023. 02. (3)
2023. 01. (5)
2022. 12. (5)
2022. 11. (4)
2022. 10. (3)
2022. 09. (2)
2022. 08. (1)
2022. 04. (1)
2022. 03. (7)
2022. 02. (2)
2022. 01. (3)
2021. 12. (7)
2021. 11. (6)
2021. 10. (7)
2021. 09. (2)
2020. 12. (1)
2020. 10. (1)
2020. 09. (1)
2020. 08. (3)
2020. 02. (1)
2020. 01. (1)
2019. 11. (1)
2019. 10. (1)
2019. 09. (1)
2019. 04. (2)
2019. 03. (2)
2019. 02. (2)
2018. 11. (1)
2018. 10. (1)
2018. 09. (1)
2018. 08. (1)
2018. 07. (3)
2018. 05. (1)
2018. 04. (1)
2018. 03. (3)
2018. 02. (7)
2018. 01. (2)
2017. 12. (1)
2017. 10. (1)
2017. 09. (1)
2023. 11. (1)
2023. 08. (1)
2023. 07. (1)
2023. 06. (1)
2023. 05. (3)
2023. 04. (3)
2023. 03. (4)
2023. 02. (3)
2023. 01. (5)
2022. 12. (5)
2022. 11. (4)
2022. 10. (3)
2022. 09. (2)
2022. 08. (1)
2022. 04. (1)
2022. 03. (7)
2022. 02. (2)
2022. 01. (3)
2021. 12. (7)
2021. 11. (6)
2021. 10. (7)
2021. 09. (2)
2020. 12. (1)
2020. 10. (1)
2020. 09. (1)
2020. 08. (3)
2020. 02. (1)
2020. 01. (1)
2019. 11. (1)
2019. 10. (1)
2019. 09. (1)
2019. 04. (2)
2019. 03. (2)
2019. 02. (2)
2018. 11. (1)
2018. 10. (1)
2018. 09. (1)
2018. 08. (1)
2018. 07. (3)
2018. 05. (1)
2018. 04. (1)
2018. 03. (3)
2018. 02. (7)
2018. 01. (2)
2017. 12. (1)
2017. 10. (1)
2017. 09. (1)
...hangozott el tőlem a kérés. Kell. Fájok belül, de nem tudom kiadni. Próbáltam én sokféleképpen, de hiába. Nem megy. Nincs mese, kívül kell fájnom hozzá.
Első este nem sikerült. Egyszerűen a "szokásos" nem hatott. Ó, kaptam én sokat, erőset. Fel is hasadt a bőröm, de nem tudtam sírni. Helyette...nevettem. Mint egy eszelős, potyogtak a könnyeim a nevetéstől. Jólesett, szó se róla, de ez most kevés volt.
Második este zaklatott voltam. Volt beígért 80-am Picurtól. Hát hajrá, lássuk mi változott tegnap óta. Hát...semmi. Jólesett az a nettó 80, szó se róla, kellett annak a bennem élő mazo ribancnak, de nem hozott áttörést.
Hallom Sadom komor hangját: "Elég. Jó. Akkor... (Nagy levegőt vesz.) Sírásig."
Innentől igazából nincsenek összefüggő emlékeim. Azt tudom, hogy az első ütésnél felpattant a szemem, akkor már tudtam, ez kemény lesz!
Bevillant az is, hogy nem vagyok kikötve, nem téphetem a kötelet, tehát kapaszkodnom kell.
Nem tudom számolni. Képtelen vagyok rá. Annyira fáj... Mintha az ágyhoz szegeztek volna. A világból szeretnék kirohanni, de nem tudok meg sem mozdulni. Érzem, hogy alig kapok levegőt, annyira belefúrom az arcom a párnába. Ez nem jó. Valahogy, nagy nehezen arrébb teszem. Már a lepedőre potyognak a könnyeim. Sírok. Nem. Ez nem az. Ordítok a fájdalomtól. Szinte elviselhetetlen.
A saját hangomon kívül elfojtott sírást hallok. Picur. Nem bírja a látványt? Durva lehet. Szeretem, amiért ennyire jó barátnőm. Engem vernek és ő sír...
Kezdem nem bírni. Mozdulok. Azonnal jön a rendre utasítás, "vissza, hasra"!
Az egész testem remeg. Itt a határ. Nem bírom. Megőrülök, annyira fáj. Legyen vége...
Vagy ne. Mindegy. Már megint nem mozdulok. Már nem ordítok, csak sírok. Még mindig üt. Fáj. Hagy fájjon. Nem számít. Picur sír. Miért sír? Meg akarom vigasztalni. Jól vagyok. Még mindig üt. Aztán abbahagyja. "Ezt levezetésnek kaptod, maradj még." Hallom, de amúgy sem mozdulnék. Nem érzek mást, csak a lángolást. Mintha valaki felgyújtotta volna a hátam és a fenekem. Rázkódom. Ja, igen, a sírás. Remegek is, ez eddig fel sem tűnt. Pedig mindenem remeg.
Aztán vége. Teljes testével rám fekszik. Hideg. Hűsít. Csitít. Köszönöm. Hamarosan csak az égő érzés marad és a remegés. Könnyű vagyok. A fájdalom szárnyain szállok a semmibe. Imádom ezt.
A kínzó belső fájdalom elmúlt. Felváltotta ez a feszítő érzés. Hallom, hogy fotóz. Picur dícsér szipogva és elém teszi a telefont. Hű... Ez... Igen. Ez szép. Nagyon.
Egy gondolat cikázik már csak a fejemben.
Király, te tetted ezt!
Első este nem sikerült. Egyszerűen a "szokásos" nem hatott. Ó, kaptam én sokat, erőset. Fel is hasadt a bőröm, de nem tudtam sírni. Helyette...nevettem. Mint egy eszelős, potyogtak a könnyeim a nevetéstől. Jólesett, szó se róla, de ez most kevés volt.
Második este zaklatott voltam. Volt beígért 80-am Picurtól. Hát hajrá, lássuk mi változott tegnap óta. Hát...semmi. Jólesett az a nettó 80, szó se róla, kellett annak a bennem élő mazo ribancnak, de nem hozott áttörést.
Hallom Sadom komor hangját: "Elég. Jó. Akkor... (Nagy levegőt vesz.) Sírásig."
Innentől igazából nincsenek összefüggő emlékeim. Azt tudom, hogy az első ütésnél felpattant a szemem, akkor már tudtam, ez kemény lesz!
Bevillant az is, hogy nem vagyok kikötve, nem téphetem a kötelet, tehát kapaszkodnom kell.
Nem tudom számolni. Képtelen vagyok rá. Annyira fáj... Mintha az ágyhoz szegeztek volna. A világból szeretnék kirohanni, de nem tudok meg sem mozdulni. Érzem, hogy alig kapok levegőt, annyira belefúrom az arcom a párnába. Ez nem jó. Valahogy, nagy nehezen arrébb teszem. Már a lepedőre potyognak a könnyeim. Sírok. Nem. Ez nem az. Ordítok a fájdalomtól. Szinte elviselhetetlen.
A saját hangomon kívül elfojtott sírást hallok. Picur. Nem bírja a látványt? Durva lehet. Szeretem, amiért ennyire jó barátnőm. Engem vernek és ő sír...
Kezdem nem bírni. Mozdulok. Azonnal jön a rendre utasítás, "vissza, hasra"!
Az egész testem remeg. Itt a határ. Nem bírom. Megőrülök, annyira fáj. Legyen vége...
Vagy ne. Mindegy. Már megint nem mozdulok. Már nem ordítok, csak sírok. Még mindig üt. Fáj. Hagy fájjon. Nem számít. Picur sír. Miért sír? Meg akarom vigasztalni. Jól vagyok. Még mindig üt. Aztán abbahagyja. "Ezt levezetésnek kaptod, maradj még." Hallom, de amúgy sem mozdulnék. Nem érzek mást, csak a lángolást. Mintha valaki felgyújtotta volna a hátam és a fenekem. Rázkódom. Ja, igen, a sírás. Remegek is, ez eddig fel sem tűnt. Pedig mindenem remeg.
Aztán vége. Teljes testével rám fekszik. Hideg. Hűsít. Csitít. Köszönöm. Hamarosan csak az égő érzés marad és a remegés. Könnyű vagyok. A fájdalom szárnyain szállok a semmibe. Imádom ezt.
A kínzó belső fájdalom elmúlt. Felváltotta ez a feszítő érzés. Hallom, hogy fotóz. Picur dícsér szipogva és elém teszi a telefont. Hű... Ez... Igen. Ez szép. Nagyon.
Egy gondolat cikázik már csak a fejemben.
Király, te tetted ezt!
Comments (15)
A két másik szereplő gondolatait utólagosan köszönöm. Saját magam számára érdekes volt összevetni a régi dolgokkal.
Pucolj egy zsák hagymát...:-D
Mi a barátnőmmel átbeszéltük a történteket, mindkettőnknek nagy mérföldkő volt s azt hiszem ha nem is vagyunk napi kapcsolatban, de mindig számíthatunk egymásra.
Hatalmas utazás az biztos egy ilyen minden résztvevő számára.
Valamikor nagyon rég, egy barátnőm kért meg, hogy számoljak vele, a feladata volt, hogy kerítsen valakit s kihangosított telefon mellett számoljon.
Felemás érzésekkel indult bennem az egész.
Egyrészt boldog voltam, hogy alkalmasnak tart arra, hogy lélekben fogjam a kezét. Másrészt bennem hatalmas félsz volt. Nem vagyok/voltam mazo s sosem viseltem jól a fájdalmat, erről volt aki tett, hogy így legyen.
Hallgattam a barátnőm el-el csukló hangját, hallgattam a pálca csattanását s az én könnyeim potyogtak.
Lélekben fogtam a barátnőm kezét s elcsukló hangon számoltam vele, belesírva a saját könnyeim, fájdalmaim a telefonba.
Emlékszem, egyszer láttam ilyet. Nem bírtam nézni. Minden együttérzésem átadtam, minden ütést éreztem és csak azt kívántam, hogy legyen vége.
Betolakodó voltam. Két ember legbensőbb, legösztönösebb együttléte most már tudom: nem megosztható.