Ma már a második blogom.

Kis kiegészítés... A kitartó küzdelemtől ugyanis valahol valamelyik fal biztosan ledől. Lehet, hogy nem az, amelyiknek a ledöntését eredetileg tervbe vettük, de hát végül is nem mindegy? A minap újraolvastam az egyik kedvenc novellámat Dino Buzzatitól, a címe az, hogy Aki meg akart gyógyulni. Ez a novella pont erről szól.

Kedves Baloo! Elolvastam Lotharino posztját, tetszett és írtam hozzá egy megjegyzést is. Ha egy párkapcsolat tartósan és súlyosan hiányjeles, akkor abban mindenki belerokkan. Van, amikor a nő áll odébb, legalábbis az én környezetemben sokszor az történt, de a démonná válás is garantált. Egészen elképesztő dolgok tudnak történni. Sajnos egy nagyon nehéz közegben cseperedünk fel, és közben sok mindent nem tanulunk meg. Nem tudom biztosan, hogy Marianne miről írt, én úgy éreztem, ő arra várt, hogy megtalálják. Az nekem egy elég nagy kérdés, hogy egy nem nagyon élő kapcsolatban mire és meddig kell várni, illetve meddig kell vagy érdemes küzdeni. Szerintem ez olyan kérdés, amelyet kívülről elég nehéz megválaszolni, leginkább annak kell éreznie, aki benne van. Sablon válasz biztos nincs, én még az elég szélsőséges verziókat is el tudom képzelni, mondjuk az első éjszaka utáni távozást nem. Ha már odáig eljutott egy pár, hogy levetkőztek egymás előtt, vagy levetkőztették egymást, akkor valamennyit azért küzdjenek egymásért. Ez az én véleményem, de én egyébként is elég küzdő típus vagyok.

Sztem olvasd el Lohario legutóbbi posztját. Lehet jó ember, de ha nem megy a szex... Nemtom, én nagyon felismertem magam benne, meg a kis eddigi köreimet. Lehet, hogy jobban értem, mit akart Marianne mondani. Ha nem passzol, akkor nem passzol, hiány marad utána,k ami megoldást követel. A férfi odébbáll, mert olyan. A nő meg szeretőből démonná válik, mert olyan.

🙂💙

Ha így érzed, az nagyon jó! Mert akkor bizonyára nagyon meg is becsülöd azt, akire vártál. És ha Te megbecsülöd őt, akkor bizonyára ő is megbecsül Téged, és akkor Ti egy nagyon jó pár vagytok, és még nagyon sok minden történhet Veletek. Ma reggel lementem egy barátommal a Duna partjára. Egy fiatal pár kavicsokat gyűjtött, mint kiderült egy kis építkezéshez kellett egy félvödörnyi bizonyos méretűekből. Ez a két ember olyan gyönyörűen együtt volt, hogy majdnem elmondtam nekik ezt a benyomásomat róluk. Illetve most már sajnálom, hogy nem tettem meg mégse...

Sokféle várakozás létezik. Én az a csendes,már nem rohanó időt sem számoló vagyok.Nagyon szépen leírtad,igen valami ilyesmi az amitől az ember nyugodt,és a várakozás is örömmel teli.

A várakozást én úgy képzelem el, hogy az ember ül a tóparton és kavicsokat dobál a vízbe. Néha pedig a túlpartról visszajön a hullám. Nem egy passzív hibernált állapot, de nem is közvetlen és látható beavatkozás. Inkább egy elsuttogott hívás, amit talán meghall a visszhang.

Én sem vártam hiába.🙂

Szerintem azért kerülünk egymással kapcsolatba, mert a kapcsolataink által olyan dolgokat tudunk kihozni egymásból, amelyeket magunkból nem. Amikor egy kapcsolat ilyen, akkor már van értelme. Jó kérdés, hogy mi van előtte. Én maradi vagyok. Én azt mondom, hogy a férfinak küzdenie kell, a nőnek pedig várnia. Mert a férfi inkább a küzdés, a nő inkább a várakozás által érik meg egy kapcsolatra. Vagyis úgy, ahogy az a mesékben is le van írva...

😘

Remélem engem is megtalál a szerelem :)

Tényleg ??? Nemár..😜

A bimbója már a gatyámban van. :)

Ugye ? 💖

Hjajj, de sok minden jut erről eszembe. ❤️

Érik már az anyag.😘

Be lehet cserélni szilvára a rózsát?