2018. 11. 30. 09:36 | Appeared: 1588x
Minden szakítás tulajdonképpen egy gyászfolyamat kezdete. Bárki is legyen a kezdeményező, mindkét félnek szembesülnie kell azzal, hogy ami volt, az lezárult, mert az érzelmek már nem teszik lehetővé a folytatást. Ám ennek a gyászfolyamatnak a lefutása sajátos képet is mutathat: vannak olyan személyiségek, akiknek nem megy az „elengedés”, bármit megtennének, hogy ne kelljen átélniük. Ilyen helyzetekben láthatjuk, hogy a szakító fél a szakítás ellenére valamilyen módosult formában ugyan, de élteti a kapcsolatot – ez azonban általában csak az ő érzelmi szükségleteinek kielégítéséről szól, és hiányzik belőle a hajdani társ tűrőképességének ismerete...
A megtartás-elengedés érzelmi folyamata olykor megakad, mert a veszteség átélése szorongást kelt. Valóban fájdalmas érzelmi élmény ez, hiszen el kell engedni a társat, a hozzá fűződő fantáziákat, vágyakat, és a reményeket. Az elengedést gátló tudattalan érzelmeink attól próbálnak megóvni, hogy átéljük a „nekem nem ment”, „én már erre képtelen vagyok” érzését, egyben segítenek, hogy ne kelljen felismerni és felvállalni saját szerepünket a számunkra oly fontos kapcsolat „halálában”... Különösen azok a helyzetek megtévesztőek, melyben a szakítás váratlanul következik be, annak ellenére, hogy általában vannak változásra utaló, megelőző jelzések. Csökken az érzelmek hőfoka, a találkozások gyakorisága, az együtt töltött idő érzelmi minősége. Ilyenkor előfordulhat, hogy a „legyünk barátok” mondat valójában egy mentőkötél, amibe – látszólag – még kapaszkodni lehet. Az elhagyott félben feléledhet a tudattalan restaurációs vágy, vagyis a remény, hogy az új típusú kapcsolatban talán még kedvező változások is lehetnek. Ha ez a helyzet, a barátság hamar működésképtelenné válhat, mert ezek a fantáziák előbb-utóbb a valóságban, a közös beszélgetések és találkozások alatt is megjelennek – s így állhat elő egy második szakítás, amely ugyanolyan fájdalmas lehet, mint az előző.
Forrás: Internet
Comments (11)
Igen, ez már szinte zsarolás, de nem került sor a szakításra.
Kiélvezték a szerelem adta minden lehetőséget.
Nem hasonlítanám az elhagyott által érzetteket az elhagyó fájdalmához.
De az elhagyónak se könnyű. Mert ha valaki egyszer fontos volt, az valamilyen szinten (a szerelem/vágy elültével is) mindig is fontos marad.
Gondolom azért hagytam el, mert már nem éreztem iránta... 🙂
Sőt...megkockáztatom: az elhagyó nem szenved....
Az egyik mindig jobban akar szakítani ,mint a másik.
Sőt, még az is lehet, hogy szereti a másikat, az meg válni akar tőle.
Na, ekkor össze tudnak gabalyodni a szálak.
Ember legyen a talpán, aki ezt el tudja fogadni, s úgymond' , "el tudja engedni " a másikat.
Persze, az mit sem törődik vele, neki csak a saját érdekei a fontosak.
Ezzel nincs is semmi baj.
Legtöbbször össze sem kellett volna jönniük.
Nagy a meggondolatlanság ezen a téren.
A szakítónak sincs ellenére, a valamilyen szintű baráti(érdek) kapcsolat. Történetesen nálunk mindkét ex ebben a körben leledzik.
De "olyan" érzelmek nincsenek, csak bizalom van.
A legtöbb ember úgy viselkedik, mint egy gyerek ilyenkor. Szakít, aztán a másik meg gondoljon, amit akar, le van sajnálva.
Viszont pontosan megmutatja, milyen ember is a szakító valójában. És ez summázza, hogy vajon a megfelelő emberhez volt e közünk.
Az egyik a legelterjedtebb. Szakitunk, es ahogy a szoban is benne van, elszakitunk minden erzelmi es fizikai szálat, többé nem beszélünk, nem találkozunk, igykszunk a gondolatainkbol is kizárni. Totalis blackout. Ez a mód rendkívül megviseli a masik felet, mert nem ad esélyt a feldolgozasra, visszatekintésre, értékelésre és igy a tapasztalatok beépítésére, fejlődesre sem.
A masodik mód a "visszaesés". Amikor annyira megijedtünk a szakitas tenyetol, hogy egyszer kétszer visszacsinaljuk, persze, ujra szakítás lesz a vége. Sokan azt hiszik, ez a nő macska egér játéka, pedig csak a belső bizonytalanság es rémület az elhagyastol vetül ki. Jómagam többször estem ebbe a hibába.
A harmadik, szerintem leg egészségesebb mód, ha sikerül elbucsuzni, lezárni, kiértékelni. Megmutatni a másiknak, hogy mennyire fáj, de kovetkezetesen egyre jobban tavolodni. Ezekből lehetnek távolabbi, barati viszonyok