Édes paralízis

Fekszem az ágyon az éjjel közepén.
Alszom talán, vagy nem, nem tudom pontosan álmodom vagy ez a valóság.
Nem tudom, hogy nyitva van-e a szemem vagy sem, de mindent látok.
Ezek az első másodpercek.

Látom a plafont, ahogy az utca fénye az oszlop árnyékát ráveti.
Látom a párnát az ágy végében, a szekrényajtót, ami félig nyitva maradt.
Minden úgy van, ahogy lefekvés előtt hagytam.
Hallok.
Hallom a hűtő búgását, és az autót, ami épp a ház előtt megy el.

Ez a valóság.

De várjunk csak.
Mások a színek, mintha világosabb lenne, mint kellene.
Furcsán hűvös van...hát akkor takarózzunk be jobban.

...

Nem megy. Nem bírok megmozdulni.
És akkor rájövök. Jaj, ne. Megint.

Azonnal rámtör a pánik.
Minden izmomat megfeszítem, de hiába.
A kisujjam sem mozdul.
Hang sem jön ki a torkomon.
Az egyetlen dolog, amire képes vagyok, hogy a szemgolyómat mozgassam és lélegezzek.

Úgy fekszem itt mint egy egy zsák krumpli, belül pedig tombolok.

Az egész testem feszül, de nem mozdulok.

Eszeveszetten mozgatom hát szemgolyómat, nézem, fürkészem a részleteket, a tapétát, a repedést a falon. Majd hirtelen rájövök, hogy a szemeim csukva vannak, nem tudom őket kinyitni.
De mégis látok, mindent látok a szobában.

Így úszkálok álom és valóság között, mozdulatlanul kínlódom, de mégis folyok.

Rettegek.

A mozgásképtelenség kiszolgáltatottá tesz, nem tudom mi fog történni, és ez rémisztő. Vajon jön, és ráül a mellkasomra? Talán kifolyok az ablakon?

Ez már a százezredik alkalom, mégsem szokom meg.
Előhozom a tanult technikákat.
Csak az agyamat kell beindítani. Szorzótábla, 4x4, 6x7, 9x8.
Pilinszky versek, mondom őket a fejemben.

Légzésgyakorlatok, zihálj!
Nyisd ki a nyitott szemeidet!

És aztán sikerül.
Hirtelen felülök az ágyon, a szemeim most már tényleg nyitva, és igen, minden úgy van, ahogy hagytam.
Végre tudok mozdulni.

Nem lepődöm meg. Kislány korom óta szenvedek alvási paralízisben.
Nem kezelhető, öröklődő, viszont elfogadható és idővel irányítható.

Most viszont talán új szintre léphetek.

Érdekes dolog ez a kettősség.
Nincs rémisztőbb érzés a bénultságnál, a mozgáskorlátozottságtól bepánikolok.

De varjá' várjá' várjá'.
Várjunk csak.
Nem értem.
Hiszen nekem fétisem a mozgáskorlátozottság. A legtöbb fantáziám arról szól, hogy ki-, le-, fel-, meg vagyok kötve, lefognak, rámnehezednek, rámülnek, és én nem is lehetnék boldogabb annál, mint amikor nem tudok mozogni és mások használnak.

Akkor hogy is van ez most?

Szerencsére egy nagyon nyitott és támogató dokim van, aki ismeri a szexuális preferenciáimat is.

Egyszer csak így szólt:
Vidd bele a bdsm-et a paralízisbe. Kezdd el élvezni a mozdulatlanságot.
Játszd ki és irányítsd.
Minden rajtad múlik.

Nos, ki fogom próbálni, talán így végleg megszabadulunk egymástól, vagy talán így majd nem akarok megszabadulni tőle.

Hiszem, hogy az életünkben történő események 90%-a rajtunk múlik, és minden agyban dől el.

És talán így lesz az rettegésből édes paralízis.


https://www.sleepwell.hu/blog/egy-remiszto-elmeny-az-alvasparalizis/