A fájdalomról

Egy éve érlelődik a gondolat. Most kiforrott, tisztább, egyértelműbb, mint valaha.

Egy éve ilyenkor éppen rohatam lefelé egy lépcsőházban. Kitéptem az ajtót, kiértem a 30 fokba.
Undorítóan fülledt meleg volt, tisztán emlékszem a mellettem heverő kuztaszar szagára.

Csak egy pillanat volt. A mellkasomhoz kaptam, két ökölbe szorított kezemmel nyomtam a szívem tájékát.

És reccs.

Különös tapasztalás ez. Hallottam már róla, de mivel nem voltam soha egy érzelgős típus (addig), nem hittem benne.
Hallottam a hangját és fizikailag éreztem, hogy megszakad a szívem.
Megreccsent.

A szemeim kidülledtek, görnyedten álltam, öklömmel a mellkasomon.
Elzsibbadtak a karjaim, sípolt a fülem, homályosan láttam, nem vettem levegőt.
Nem emlékszem, hogy szándékos volt-e vagy képtelen voltam rá. Addig nem vettem levegőt, amíg már oxigénhiányos állapotban a falnak estem, a hátamat ért ütés pedig lélegzetvételre kényszerített.

Amint a levegő bejutott a tüdőmbe, jött vele minden más is. A forróság elöntötte az egész testemet. Éreztem, hogy az ereimben izzik a vér, a kislábujjamból indulva a fejem búbjáig. Lüktet, forr, hullámzik.
És akkor fura érzés fogott el.
Érzem, hogy élek!

Ez lenne az? Erre mondják az emberek, hogy a pillanat, mikor érzed, hogy élsz? De miért most érzem, a legnagyobb fájdalom közepén?
Szívreccsenés sosem volt még ilyen hangos.

Itt megpecsételődött a sorsom. A fájdalom, a szenvedés és én szorosan egymásbakapaszkodtunk.
Ragaszkodtam, hogy érezzem minden porcikámban. Tapasztalni akartam a testérzetet, a húst, a vért, az izmokat, a biológiámat. Görcsösen idéztem fel az aznapi emlékeket, hogy ne legyek üres.

A dolgos hétköznapok olykor tompítottak ezen és ilyenkor másnap ijedten keltem fel. Mi van ha elmúlt? Mi lesz most? Élek még egyáltalán?
Semmitől nem féltem jobban, mint üresnek, semlegesnek lenni.
Eltűnök a süllyesztőben? Minden nap ugyanolyan lesz? Jobb lesz? Rosszabb lesz? Vagy nem lesz s.e.m.m.i.l.y.e.n?

A szenvedés az életem része lett, együtt keltünk, együtt feküdtünk és én minden este elégedetten aludtam el: "Jól van, még érzek."

Ha egyszer üres keszek, majd akkor élem az életemet egyszerűen, robotként, vanillaként, a víz alatt, tompán.
Addig is dolgozom azon, hogy ez minél később jöjjön el.

Ha ez kell ahhoz, hogy érezzem, hogy élek, én örömmel vetem bele a fájdalom megélésébe (akár az ostor által okozott fájdalomba, akár az alázás által okozott szenvedésbe) újra és újra, szűntelenül.
Mert mindent érezni akarok.