Ünnep

Nekem is az első karácsonyom. Az első az anyukám nélkül, árván. Az első egyedül. Egyedül olyan mellett élve, aki semmibe vesz. Akinek ételt készítek, de egyedül eszi meg. Akinek ajándékot adok, de neki eszébe sem jut viszonozni. Aki minden ismerősének velem küldet karácsonyi üdvözlő smst, de nekem nem kíván boldog karácsonyt. Távol a testvéreimtől, akik egy része másik országban, egy része már másvilágban van. Ez olyan egyedül lét, olyan magány, amit a legerősebb, legtisztább szerelem sem képes pótolni, mert egész egyszerűen más természetű.

Túl nagy lenne a különbség a belső és a külső között, ha karácsonyfát állítanék a szobába, vagy díszekkel tenném tele az életterem. Pedig mindig csoda volt számomra a karácsony. A hógömbjeim egész évben a polcomon sorakoznak, a legjobb karácsonyi ajándéknak a karácsonyfadíszt tartom és fényképen őrzöm néhány hóember emlékét. De most nem megy. Halványak a fények, fakók a gömbök, ízetlenek a szaloncukrok.

Ma dolgozom 12 órát. És emlékezem.

Van egy ember az életemben, aki mindenben a jót látja, aki mindig pozitív, mindig optimista.. Hazudnék, ha azt mondanám, nincs rám hatással ez a néha túlzónak tűnő, érthetetlen életigenlés. Ez a hatás az, ami nem feledteti velem, hogy van még minek örülni. Ezért emlékezem. És szép lassan feldíszítem a lelkem az emlékeimmel a régi karácsonyokról és a reményekkel az eljövendő karácsonyokról, a szeretettel, ami felnevelt, és ami nem tűnik el a halállal. És a szerelemmel, ami gyógyít és nyugtat. Szép lassan karácsony lesz a szívemben. Holnap, amikor találkozunk, talán már nem fog agyonnyomni az ünnep.
Köszönöm a türelmet.
Köszönöm a figyelmet.