azt hittem

Azt hittem, nincs szánalmasabb érzés annál, amikor a monitor hideg, üres, fehér fényénél átélsz néhány pillanatnyi saját kezűleg elért gyönyört, majd ahogy az utolsó rándulás is végigfut a testeden, mintha elvágták volna, kiszakadsz az erotikusnak hitt közegből és ott találod magad a legmocskosabb, legocsmányabb, legelfajzottabb fantáziáid megszentségtelenített romjai között és pár pillanatig nagyon tisztán látod magad. Kívülállóként. Hétköznapi emberként nézel magadra, de inkább elfordítod a tekinteted, mert nem bírod nézni a nyomorúságos, eltévelyedett lényt. Amikor sokévnyi önkeresés és önigazolás után megint beléd mar az érzés, hogy beteg vagy, nem normális, amit csinálsz.

Pedig van lentebb ezeknél az elrontott önkielégítéseknél is.

Amikor arra eszmélsz, hogy a saját arcod simítod végig, az ujjaidat a saját ujjaid köré fonod, hogy egy villanásnyi illúzióhoz juss, hogy nagyon koncentrálva úgy érezd, hogy másvalaki simogat, hogy másvalaki fogja a kezed, hogy nem vagy magányos. Végtelenül szánalmas kísérlet arra, hogy gyengédséget próbálj adni magadnak. Hamvában holt próbálkozás. Ettől lesz nevetséges, siralmas, kínos. Nagyon kínos.