merengés

Nyilván erős ellenérzéseket keltene az általam némiképp irigyelt, öntudatos, erős szub nőkben amit szeretnék kiírni magamból.

Újra találkoztam egy érzéssel, amivel rég nem, és amiről reméltem, hogy nem kell újra szembe néznem vele. Azonban úgy tűnik, az élet-játék olyan, hogy csak akkor lehet szintet lépni, ha minden feladatot megoldottál az előző szinten.
Ha van egy igény, kérés, vagy vágy, aminek a kielégítése lehetséges volna, én nagyon szeretném megtenni. Szeretném azt mondani, amit hallani akarnak mások. Szeretném azt tenni, ami örömet okoz másnak. De… és mindig van egy átkozott de… a szóban forgó esetben tényleg nem volna akadálya, hogy örömöt okozzak, hogy olyat mondjak és tegyek, amit más hallani akar, de nekem nem csak, hogy nem okoz örömöt (azon felül persze, hogy örömöt okoztam…) , de kifejezetten rossz. És itt nem a pillanatnyi rosszról van szó, nem fájdalomról, amit egy pálca hagy, vagy egy megalázó szó… Hanem olyan rossz, ami azért bánt, mert nem őszinte, amit adhatok. Megadhatom, de. De. Üres volna.

De ha üres volna, akkor mi akadálya, hogy egy számomra üres dologgal örömöt okozzak? De lehet, hogy nem is ez a megfelelő kérdés… Még a kérdést sem találom… akkor hogy találok megoldást?

Vagy csak önző vagyok? Amiért azt akarom, hogy nekem legyen jó? De ha magamnak sem tudok jót tenni, akkor miért várom, hogy más jót tegyen velem? És ha jót teszek másnak, csak azért van, hogy nekem is jót tegyenek? Ilyen felszínes vagyok?

Szeretném azt mondani és tenni, amit várnak. De szeretném, ha ez őszinte is lenne. És most a kettő kizárja egymást. Rosszul vagyok bekötve?