Gátlások, falak... II.

Talán az egyik legnehezebb most nekem, hogy nem merem kimondani ami bennem van - szavakat, gondolatokat, amik ott tipródnak a nyelvem hegyén, de képtelenek onnan hanggá formálódva kigördülni.

És minek nem tudok hangot adni, mit nem tudok szavakká formálni?

A valóságot. Amit Vele csinálunk. Amit ez az egész megmozgat bennem és amit érzek közben. Hogy Rá gondolok, mikor lehunyom a szemem és a combjaim közé csúszik a kezem. Hogy "mid vagyok, mid nem...?". Hogy mi vagyok én, amikor Vele vagyok. És mi, amikor nem. Hogy mi Ő. Hogy ez mennyire nem illik össze. Hogy mennyire nem kellene ezt csinálni. Hogy mennyire mocskosul élvezem...

Nem tudom, nem merem kimondani a nyilvánvalót. Mintha félnék, hogy akkor tényleg valósággá válik mindez. Mintha ezek a szavak erővel bírnának. Mintha csak akkor válnék egy, az Ura lábai előtt zihálva térdelő, a mocskait és a tenyerét vágyó, nyöszörögve-tekeregve élvező kiskurvává, ha hangosan kimondom, ami ott van bennem. Mintha addig ez nem lenne valóság.

Még megijeszt, hogy ez a valóság.

Még ott vannak a gátak.

Még állnak a falak.

...

Lerombolod őket?