Sokszor olyan az életem, hogy csak a visszapillantó tükörben válik minden egyértelművé és kristálytisztává.
Tegnap egy jóbarátommal, aki vanilla tartottunk egymással egy őszinteségi estét. Szükségem volt erre mert több inger ért, mint amit hirtelen fel tudtam volna dolgozni. Két órát beszélgettünk és mindig szóltunk a másiknak, hogy most bizony oversharingelni fogunk felkészítve a másikat az önvallomásra. Szeretem, hogy egymás titokládái vagyunk minden ítélkezés és megbélyegzés nélkül. Szeretem, hogy Ő vanilla mert kívülről kérdez a BDSM-ről, ami nekem mindig okot és lehetőséget ad arra, hogy el tudjak gondolkozni magamon és a kis világomon. Definiáljam az én igazságom.
Dominánsként a legmélyebb vágyam egy olyan mély kapcsolódás, amiben megélhetem magam és nem csak egy-egy játék erejéig tehetem ezt. Viszont az, hogy ez a cél magával vonja és eredményezi azt a göröngyös utat, amin botladozom. Egy olyan utat, amin valóban nehéz járni. Van, hogy elfáradok, de megtörténik olykor, hogy csodás tisztásra érve megpihenhetek egy csobogó patak mellett.
Ismerkedni másokkal, főleg ebből a világból nem egyszerű. Viszont szeretem, hogy olyan igazán elsöprően, elszédítően őszinte tud lenni. Van, hogy mint most is hagynom kell az eseményeket ülepedni, hogy felfogjam mi is történik velem. Emlékeztetett a jóbarátom egy fontos dologra: írjam le pontosan mit is akarok. Pontról pontra... hogy tudjam, megtaláltam, amit kerestem. Ez fókuszáltá tenne és kevésbé csaponganék.
Vonz a pszichológiája a BDSM-nek. Mindig születhetnek újabb elméleteim, téziseim. Például hiszem, hogy a traumáink itt szexualitássá érnek. Őszinte meggyőződésem van abban, hogy a szexualitásom megélése jó nekem. Ismerem magam és a múltam. Pontosan tudom, hogy miért lettem szadista. De az, hogy tudom miért vagyok ilyen még nem változtat azon a puszta tényen, hogy élvezem a fájdalom okozását és nem tántorít el attól, hogy újra átéljem azt a mámort, amit ebben megtalálok. Számomra a fájdalom okozása nem valami, amit akarok, hanem valami, amire szükségem van. A szükség pedig hiányt ébreszt a hiány pedig engem fojtogat és elvesztem tőle a higgadtságom.
Így azt mondom most magamnak, türelem, ideje megtanulni várni. Szeretnék beléd látni és megfejteni téged. Kettőnket együtt kitalálni. Azt szeretném, hogy megélhesd, aki vagy és megélhessem magam melletted. Természetes, hogy félsz és természetes, hogy én is félek. De leszek veled olyan erős, hogy megvédjelek olykor magadtól is. A story nem a finálé, hanem ahogy felépül. Apró pillanatokból valósággá szilárdulva lesz történetté. Mert lehet kakaós csiga nélkül élni, de idővel nagyobb távolságot megteszel érte, mint valaha elképzelted volna.
El kell ismerjem, hogy ha nem lennék nehéz eset, akkor nem kerekedhetne ebből csodás történet. Mert a kontraszt segít abban, hogy jól lássalak. Kiemelni a szürke kontextusból a fehéret és a feketét; ezzel tenni egy erősen kifejeződött szembetűnő különbséggé Téged és engem. Mert a deviancia hiszem, hogy polaritás nélküli, de egymással kölcsönhatásba lépve realizálódik csak, hogy az én fehérem a Te feketéd mellett képes csak pompázni.
“Játsszuk úgy az életet
Ahogy nem megengedett
Ahogy én, ahogy te nem is képzeled
És te még mindig olyan vagy
Hogy nem vehetem a szememet le rólad
Ha meghívsz hozzád, elmegyek
Hadd legyünk,
hadd legyünk,
hát hadd legyünk”
Angyalok a parkolóban
Comments (0)