Ó, dehogynem. Minden percben.

(Reaction to: Ítélőképességem teljes birtokában)

Jah, hát kezdjük egy vallomással a blogírónak. Sosem gondoltam volna, hogy reakcióblogot írok neked. Kb az első voltál annak idején, még Juliette-ként, aki ismeretlenül tiltott engem. Az elsőket mindig megjegyezzük, tudod. :) Ez is fura volt, de nyilván akkor is hoztál egy ítéletet rólam. És én is rólad emiatt. És ez tök rendben van. A sors furcsa fintora, hogy amire meg te reakcióztál, azt meg én nem tudom megnézni, mert a delikvens tiltott. Mindegy, ha majd egyszer érdekel, veszek vipet és visszatiltom óvodásan. :) Mert talán ez is volt már itt téma, micsoda óvodás dolog visszatiltani ezeket a személyeket. Gumicukrot enni is az! Összekeverni a kakaóport a tejbegrízzel... Fákat ölelgetni, vagy lapos kavicsokat dobálni a folyóba... Belefér:)

Nem baj.

És írtam is már erről blogot, hogy "én nem ítélkezem", ami pont arról szól, hogy dehogynem.

Minden nap.

Mikor a srácok a melóhelyen kibeszélik hogy a való világban mi volt. Először megkérdeztem őszinte rácsodálkozással, hogy "az a műsor még megy"? ... azóta kussolok. Ha megy, hát megy. Biztos érdekes, ha még melóhelyen is arról beszélnek.

Visszatérve... anno még úgy gondoltam, ha már egyszer voltam olyan piszok mázlista az életben, hogy megtaláltam azt az embert, akinek nem vág a húsába a kijelentésem, hogy nem vagyok monogám, és ő sem az, talán lesz majd más is. Talán vagyunk így ezzel egy páran, talán nem kell hajszálakat kergetni a lakásban, talán nem kell a maratoni kefélések után keresgélni a rommá tört fülbevalóm részeit a szobában, hogy Margit meg ne találja.

Ó, nem. Találtam polit, nyitott kapcsolatban élőt, egyikből se lett semmi. Volt aki ghostolt, volt akinek én mondtam meg sok-sok telefonbeszélgetés után, hogy nem, mégsem. Más okból.

Akik pályán vannak, mind "csalnak".

Hibásnak kellene éreznem magam? Szégyenkeznem, mert megmondták, ne keveredjek félrejárókkal? Nincs kedvem.

Mindig kíváncsi vagyok a miértekre. Mindig megkérdezem. Mindig megforgatom magamban.

Ítélkezni kell, mert belehibbanna az ember, ha feltenné ezeket a kérdéseket mindenkinek, mindig.

Álljak oda a kollégák elé, hogy "hé, ennyire unalmas az életed, hogy a valóvilágot nézed?"... Áh, nem fontos. Hagyjuk.

De felteszem a kérdéseket, ha érdekes az ember. Ha nem akarok ítélkezni, ha érteni akarom.

De nem értheted meg az összes embert. Ítélkezz és lépj tovább.

Vagy minden részeghez odamégy, hogy miért hugyozik a ház falához? Mi az oka, hogy minimális tekintettel sincs a többiekre? Hogyan jutott el idáig? Vagy csak kikerülöd, ítélkezel, és örülsz, hogy nem köt beléd?

Üdvözlettel,

Lilith