Lilian meséje

Elő- előkerül a kérdés, hogy miért. Miért pont ezek a vágyak, miért pont vele...
A múlt nyáron "álmodtam" meg ennek a mesének az alapját, késő ősszel írtam le az index fórumon. Most valahogy jó ötletnek tűnik, hogy ide is feltegyem...
Befejezetlen mese, tudom jól.

Azt is tudom, már az előző életedben sem hittél a lélekvándorlásban. Sebaj, ez csak egy mese:)

Lilian meséje

Élt egyszer régen egy földesúr, volt két fia. Egyikük már szinte férfivá érett, a másik (egy új, ifjabb feleségtől való), alighogy megszületett. Nevük feledésbe merült. Hozzájuk szegődött dajkának egy fiatal lány, Lili, férfit még nem ismert. Vidáman sürgött- forgott, megakadt rajta az ifiúr szeme. Igyekezett minél több időt vele tölteni, látta, hogy a lány is kedveli, hogy szót ne szaporítsak, egymásba szerettek. Nem nézte az apa jó szemmel ezt a rangon aluli szerelmet, de a lányt elküldeni az új feleség nem engedte, igen szerette őt a kisfiú.
Az ifjút méginkább nem érdekelte jóformán senki és semmi, amint felfedezték testük örömeit. A lány boldogan tett kedvére, szenvedélyük egyre vadabbá és vadabbá vált. A lopott percekből órák lettek, a lány rajongva szerette ifjú Urát.
Játszottak, önfeledten, hisz még majdnem gyerekek voltak mindketten. Eljátszották a lányrablót, a hős megmentőt, a hóhért, a megtévedt papot, a büszke férjet, a rossz kislányát megbüntető apát, és még ami eszükbe jutott- meg sem lepődve azon, hogy a legvadabb játékaikat követik a legszenvedélyesebb szeretkezések. A lány szerfölött örömét lelte az ifjú vadságában, aki gyakran megkötözve, torkát elszorítva tette magáévá.
Hanem egyszer megtörtént a baj, akkor még nem sejtették, hogy csak a kisebbik. A lány teherben maradt. Félve mondta el az ifjúnak, aki ugyan feleségül nem vehette, de megszervezte hogy megszökteti és kész volt mellette állni a későbbiekben is.
A búcsúéj minden addiginál szenvedélyesebben alakult. Nem pazarolták az időt semmilyen szerepjátékra, izgalmas helyszín keresésére, az ifjú ereje pótolt minden kötelet, miegymást. Túlzottan is- a lány megfulladt a torkára fonódó karok szorításában.
Először észre sem vette- a szenvedélytől nem érzett fájdalmat, csak határtalan örömöt és szabadságot. A világ lassan változott meg körülötte. Nem értette, mi az a rémület az ifjú szemében, mi az a kétségbeesés. Miért szólongatja egyre hangosabban, hisz ő itt van, és forrón szereti Urát.
Aztán teltek az évek. Az ifjúból aggastyán lett. Egyedül élt a vár egy félreeső részében, alig evett- ivott, nem beszélt senkihez, csak az őt kísérő lány szelleméhez. Nem lett gyermeke, ágyasa, felesége. Az uradalom vezetését kisöccse vette át, aki békén hagyta alig-ismert bátyját az ő kedvesével.
Szerelme halála után a lány szelleme is felszabadult, nem lévén itt már dolga, más utakra készült. Külön utakra. Mindketten tudták, hogy egyszer majd, amikor már készek rá mindketten, újra összetalálkoznak, újra keresik egymás társaságát, de ez az emlék még túl fájó ahhoz, hogy megéljék, amit már most is lehetett volna.
Keresték a tapasztalatokat. Volt hogy egy-egy pillanatra meglátták egymást új szerepeikben, de közös életük ezidáig nem volt.
Az "ifjú" fegyelmet tanult, harcos lett. A "lány" a szellemvilággal kapcsolatot tartó vajákos asszony, sok gyerekkel. Meg még sokminden más, melyekről ez a mese regélni nem tud.
Most találkoztak először igazán azóta. Az ifjú azonnal megismerte a lányt. De -dacára az azóta tanultaknak- láttára elbátortalanodott, szenvedéllyel közeledni felé sokáig nem mert. Maguk sem tudták, miért vonzódnak egymáshoz, újra és újra a másikban megtalálva azt, akivel jó együtt lenniük. Az ifjú nem akart gyereket. A lánytól semmiképp, úgy érezte, hogy az mindent elrontana. Időnként eltávolodtak egymástól, majd néhány év után újra összetalálkoztak útjaik. Mély szeretet kötötte őket mindig össze, de majd 20 évnek kellett eltelnie, hogy a valódi szenvedély is felébredjen köztük. De a határok még mindig nem dőltek le. Az ifjú még mindig nem merte elhinni, hogy a tudatosan megélt vad szenvedély nem feltétlenül okoz helyrehozhatatlan károkat. A vágy, és annak kimondása, a megélés igénye már megfogalmazódott, soha nem tapasztalt örömhöz, egybeolvadás-élményhez vezettek a megismert dominancia-játékok. De még mindig ott volt az a vonal, aminél tovább az "ifjú" nem tudott lépni.
Az elmúlt nyáron, miközben arra vártak, hogy egy hétig csak kettesben lehessenek egy előző évben felfedezett kis faházban, a lány emlékezni kezdett. Érezte, tudta, hogy megszületni vágyik benne egy rész, aki azért van benne, hogy az Ő rabnője legyen. Szembenézett vele egy tükörből, türelmetlenül várva a percet, hogy végre életre hívják. Megkérdezte tőle, hogy hívják. Nem azt a választ kapta, amit elképzelt, azt mondta, ő Lilinek nevezi magát. De a valódi nevét még nem ismeri, azt a hőn vágyott Urától fogja megkapni, ha Ő is készen áll.
Ez a név: Lilian.
Még nem végezte el a feladatát. Ura már-már felvállalta őt, de a megszabadulás határát még nem lépte át. Nem kell sietniük, mindkettejük előtt még annyi csoda áll, most úton vannak. Az "ifjúnak" a nehezebb.